2016. április 24., vasárnap

Jane Teller a XXIII. Nemzetközi Könyvfesztiválon

Bevallom nagy rajongója vagyok a Semmi című könyvnek. Miután először elolvastam, két órán keresztül nem tudtam megszólalni. Az az érdekes, hogy egy könyv volt még rám ilyen hatással, és az Szabó Magda Ajtó című regénye volt. Így fura véletlen, hogy az idei könyvfesztiválon a Szabó Magda teremben láthattam Jane Tellert. Szerintem ez a két írónő nagyon kedvelte volna egymást, ha lett volna alkalmuk találkozni.


Az írónő magasabb és vékonyabb, mint azt a borítókon megjelent képek alapján képzeltem. Harmonikus, határozott a kisugárzása, komolyan veszi e kérdéseket, nem keni el a válaszokat általánosságok pufogtatásával. Ahogy dánul mesél, olyan, mintha egy régi misztikus szertartás szövegét kántálná. Megnyugtató és izgalmas hallgatni. Csobánka Zsuzsa nagyon jó választás beszélgetőpartnernek, hiszen tanárként hat osztállyal dolgozta már fel a regényt, alaposan a mélyére ásott.

Jane Teller elmondja, hogy a történet megírásával a célja nem a provokáció volt. Könyvében jóval kevesebb az erőszak, mint a fiatalok körében olyan népszerű vámpíros regényekben. A kezdeti nehézségek után elégtételt jelent neki, hogy olyan sok nyelvre lefordították, és oly sok országban lett népszerű a Semmi.  Mindannyiunk fejében él egy Pierre Anton, aki kételkedik, neki is elsősorban kérdései voltak írás közben, nem válaszai. Életünk nagy részében nem egy fa tetején ülünk, nem távolról szemléljük az életet, hanem közeli perspektívából, így kevesebbszer merülnek fel bennünk a nagy kérdések, mi értelme ennek az egésznek. A végső konklúzió, amit csak közelről láthatunk, hogy micsoda öröm létezni, és mindennek van jelentősége, értelme az életünkben. A legnagyobb baj manapság, hogy kívülről éljük az életünket. A társadalmi konvenciókhoz alkalmazkodunk, nem a saját normáinkhoz, még akkor is, ha felmerül bennünk, hogy mi értelme bizonyos szabályoknak. Nem hallgatunk a belső hangunkra, nem élünk ön-azonosan, hanem az elvárásoknak akarunk megfelelni. Így nem találkozunk saját magunkkal.

Az írónő bevándorló saját hazájában, édesanyja osztrák, édesapja német származású. Anyukája háborús gyerekként pszichés betegségekkel küzdött, így neki már 5-6 éves korától  mindenre egyedül kellett megtalálnia a választ. Ezért is rémíti meg nagyon, hogy a ma embere mennyire együtt képes mozogni a tömeggel, és megkérdőjelezhetetlenül elfogadja a sokaság által szajkózott válaszokat, anélkül hogy ez a saját belső választása lenne. Szerinte mindenkinek át kell lépnie a saját határait, hogy tudja, hol is vannak azok. És hallgatnunk kell a belső iránytűnkre, ami tudja, mi az a határ, amivel még nem sértünk másokat. Szomorú, hogy vannak ma olyan egyének, és csoportok, akiknél ez az iránytű teljességgel hiányzik, és nem zavarja, ha a mások életébe gázol.

A Ha háború lenne nálunk című kötetét minden országban ahol kiadták, az adott országra szabták. Érdemes elolvasni, mert az aktualitása nemhogy csökken, hanem egyre inkább növekszik. Hiba azt hinni, hogy biztonságban vagyunk, a mai világban bárhol történhet katasztrófa, háború. A könyv azt mutatja be, milyen lehet, ha a feje tetejére áll az eddig biztonságosnak hitt világ. Az előítéletekkel szemben fontos az, hogy az embertársaink elsősorban egyének, és nem egy csoport tagjai. Ha szemben ül veled valaki, elsősorban az a fontos, milyen ember ő. Vicces, kedves, melankolikus? Nem az, hogy milyen vallási, vagy etnikai csoport tagja. A cselekedetek, és ne a külső alapján ítéljünk. Ez az irodalom egyik feladata, hiszen a művek elsősorban egyéni sorsokat mutatnak be, azon keresztül láttatják a világot, és az adhat egy alapot ahhoz, hogy mi is így tekintsünk másokra. 
24 éves korától Teller Afrikában töltött néhány évet az ENSZ munkatársaként. Európaiként elsődleges volt számára a hatékony munkavégzés, míg helyi kollégái azzal kezdték, mi újság a gyerekkel, a kutyával, hogy van a beteg édesanya. Afrikában az ember, és az élet a fontos, minden más csak azután jön. Nagyon sokat tanult ebből a nézőpontból. Belátta, mennyire igazuk van fekete kontinens lakóinak.

Meglepetésként a Budapest Bábszínház két színésze mutatta be Tellernek a Semmi két szereplőjét, Pierre Anton és Agnes bábját. Az író láthatóan meghatódott, hogy egy karakter, aki az ő fejében született, fizikai formát öltött, és tovább éli az életét. 

Az elhangzott gondolatok mélyen megérintettek, és azt gondolom, viszem őket tovább az életemben. Köszönöm a Scolar kiadónak, hogy megteremtette ezt az alkalmat, nagy élmény volt! 




2016. április 7., csütörtök

Anna Woltz: Black Box

Van-e olyan e sorok olvasói között, aki még soha egy percre sem kukkantott bele egy valóságshow-ba. csak a kíváncsiság kedvéért. Biztosan van ilyen, de azt hiszem kisebbségben vannak. Mert az ember ilyen, érdekli valóság, mindenkit más miatt. Van, akit csak a résztvevők szerelmi viszonyainak alakulása érdekel, van, akit a pszichológiai hatás, van akit a szociológiai üzenet, de van aki csak szimplán szeret kukkolni. 
A Black Box egy fiktív holland valóságshow, melynek 8 gyerek a főszereplője. A műsorkészítők célja az volt, hogy bemutassák az új elharapódzó őrület a Ticket hatását. A  gyerekek által létrehozott azonosítón szerepel az a pontszám amit külső megjelenésben, anyagi javakban, értelemben, egészségben és vonzerőben elértek eddig. Mindenkit az hajt, hogy pontjait magasabb szintre vigye, így a plasztikai sebészeknek, egészséges ételeket gyártó cégeknek megnő a munkája.

A regény egy fiatal tévés szerkesztő szemszögén keresztül mutatja be a történéseket. Jamie 17 éves, és szakértőként került bele a Black Box szerkesztőségébe, mivel ő maga is Ticket-lány.

A regény erénye egyben hátránya is; nem érzem elég kidolgozottnak. Ez abból a szempontból erény, hogy sokkal többet kell hozzátennie az olvasónak. Felül kell vizsgálnia a saját érzéseit, véleményét. Miközben a történet szuggesztív stílusa magával ragad, és szeretnél a végére jutni, közben folyamatosan meg kellene állni, és végiggondolni, mi is történik itt? Hogyan is van most ez itt Magyarországon 2016-ban? Ettől a kettősségtől kialakulhat az olvasóban egy erős feszültség.
Hátrány pedig azért, mert jól van megírva, nagyon súlyos kérdéseket feszeget, és megérdemelte volna, hogy részletgazdagabb legyen.

Milyen kérdésekről is szól ez a regény? Néhányat kiemelek, de ennél jóval többel foglalkozik. Öregkorunkra, mikor tele vagyunk betegséggel bevegyünk-e egy tablettát, amitől csendben elmegyünk? Joga van-e egy utazási irodának azt ajánlani, hogy elvisznek téged oda, ahol meg szeretnél halni, majd koporsóban hazaszállítanak? Ez szép, és nemes gesztus a halálba készülővel,  vagy gyomorforgató üzleti fogás? 
A szépséget mindenáron meg kell szereznünk plasztikai sebészek által? Nem becsapás ez és hazugság magunknak és a világnak?
Milyen helyzetben van joga egy valóságshow szerkesztőjének beavatkozni a műsorba? Meddig kell elmenniük a szereplőknek, hogy valaki berohanjon és megakadályozza azt, ami következne?

Ami nagyon tetszett, az a szereplők hitelessége. Így szerelmes egy 17 éves lány, ilyen egy  rendező, aki a való életet nem látja, de ami a képernyőn zajlik, annak minden rezdülését érzi, egy anya, aki szerkesztőként sem nem bír azon felülemelkedni, hogy gyerekei vannak, és forog a gyomra, amikor a műsor keménnyé válik. És léteznek olyanok is, akiknél fontosabbak az elvek, és kilépnek. Szerettem a szereplőket, mert nem műviek voltak, pedig nagyon kevés eszközt használt az író, hogy bemutassa őket. Azért egy valódi valóságshow készítői ennél biztosan felkészültebbek, engem kicsit zavart, hogy fogalmuk sem volt, mi fog történni, mindent a gyerekekre bíztak.

A könyv befejezése erősen hatott rám. Pedig csak annyi történt, hogy Woltz nem fejezte be a történetet, abbahagyta a tetőponton. Mint Ness a Soha nincs vége című regényben, soha nem derül ki, MI történt valójában. És ez nekem azért volt megdöbbentő, mert tudni akartam a végét. És ezzel rájöttem, hogy hasonlítok a nézőkre, akik a könyv vége felé már 7 millióan voltak. Ez pedig fájdalmas felismerés.

A lájkok, szelfik, instagram világában ez egy fontos könyv, hiszen a regény sok szempontból nem volt fikció. Figyeljünk oda a gyerekeinkre, mert egyedül vannak a digitális világban, és súlyosan befolyásolja az önértékelésüket!




2015. szeptember 28., hétfő

Az idő jóságos és egyszersmind könyörtelen. - Andri Snær Magnason: Időláda


Az Időláda nehezen behatárolható könyv. Gyermekregény? Ifjúsági könyv? Szépirodalom? Azt gondolom, mindhárom.
A történet a történetben ősi műfaj, és itt különösen jól működik. Belecseppenünk egy modern, mai világba, ahol a kitörő gazdasági válság elől az emberek időládákba vonulnak, mintegy hibernálják magukat, hogy csak akkor ébredjenek fel, amikor jobb idők jönnek. Itt a csodát, a fantasztikumot a tudomány adja, sci-fiként kezdjük el olvasni a történetet. Az író nem fecsérli az időnket hosszú bevezetéssel, a helyzet részletes ismertetésével, belecsap a közepébe, és ettől olyan érzésünk van, hogy beleléptünk egy olyan történetbe, ami ténylegesen zajlik valahol, és az újságban olvasunk róla. Amikor a kisfiú kilép a lábából, láthatóan több évtized telt el. Ott találjuk magunkat egy erdővel borított városban, a kanapéról felrebbenő őzbak, amit gyönyörű borítóról már ismerhetünk, jól érzékelteti az új élet minőségét.
Ekkor indul a másik történet. Ahol nem a tudomány adja a fantasztikumot, hanem a mesei csoda. Ilyen tökéletes mese-mixet régen kaptam. Hófehérke, Hamupipőke, Csipkerózsika, Aladdin keveredik Obszidiána meséjében, és még számos apró elemet emel át az író a Grimmektől, és a tágas meseirodalomból. Olyan kecsességgel, természetességgel tette ezt, hogy engem bőven meggyőzött, hogy ez a történet a Történetek története, a mesék eredete, minden fabula innen származik.
A regény alapvető filozófiai kérdésfelvetése gyereknek és felnőttnek egyaránt érdekes, és elgondolkodtató. Ha meg tudnánk állítani az időt, és átugorhatnánk az idő folyásának kellemetlen szakaszait, érdemes lenne-e megtenni. A válasz természetesen nem, de az ügyes történetszövésnek köszönhetően ebben azért néha elbizonytalanodunk.
A regényben megjelenik a féltékenység, a kapzsiság, a hamis próféták, a kegyetlenség.
A király, a hatalom szimbóluma, minden hibát elkövet, amit uralkodóként el lehet. Saját dühe miatt leigázza a világot, az ajándékot halállal jutalmazza, lányát hamis szeretetből üvegkoporsóba zárja, és magát is abba a hitbe ringatja, hogy cselekedetei helyesek. Félelmetes volt olvasni erről a típusról, hiszen Dímon király itt jár köztünk. Nap, mint nap találkozhatunk vele az életben. Segédei is mai figurák, Exel, aki mindent kiszámol, és mindenben csak a számokat látja, még neve is egy adatokat kezelő szoftvert idézi. Ő az, aki által a statisztika az emberség fölé kerekedik. Igüll, aki kihasználja az emberek hiszékenységét, aki állítja, hogy Obszidiána az istenek üzenetét közvetíti, és ezért hatalmas adományokat szed. A nép, pedig csodában reménykedve, és félve az istenek nem létező haragjától, birka módra sorban áll, és hordja az adományokat az üvegkoporsóhoz.

Ahogy halad előre a történet, és Obszidiána meséjéből kikukkantunk a mai világba, lassan kiderül, hogy a mesei csoda átszűrődik a tudományosba, ettől a gyakorlott fantasztikus irodalomolvasó jól elbizonytalanodik, kicsit kizökkenti ez a tény az olvasói pozícióból. Olyan érzésem volt, mintha az író közben mosolyogna rajtam, hogy fricskát nyomott az orrom alá.
A regény mondanivalója, hogy az élet akkor teljes, ha ugyanúgy megéljük a rossz oldalát, mint a jó oldalát. Számomra ilyen egyszerű, és felszínesen ezt már Adam Sandler átadta a Távkapcs című filmben. Hogy miért éri meg elolvasni mégis a regényt? Mert csodaszép a nyelvezete, amiért külön gratuláció jár a fordítónak Patat Bencének. Egyszerű, közérthető mondatok követik egymást, úgy összefűzve, mint egy sűrű szövésű pókháló, de közben olyan magvasak, hogy érdemes néha megállni, és ízlelgetni őket.

A könyv vége sajnos nem méltó a regény egészéhez. Logikai hibákkal teli, elkapkodott, amit nagyon sajnáltam. Talán ehhez a történethez nem illett a „minden jó, ha jó a vége” típusú befejezés, felnőttként kidolgozottabb, komorabb végkifejletet vártam volna. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy fontos és jó könyv az Időláda, megmozgatott, és sok szempontból felrázott.

2014. október 21., kedd

Nick és Tesla veszélyes laboratóriuma

Nick és Tesla egy olyan regény, ami szerintem hiánypótló. Manapság a gyerekek egyre többet néznek tv-t, úgy ülnek be a suli padjába hogy tudják, ki az az Einstein, hallottak már a gravitációról, rendkívül nyitottak a tudományra. Tudós Bob, a könyv társszerzője, a tudományos részek kitalálója fizika tanár, az amerikai Öveges professzor, aki a Youtube-on keresztül népszerűsíti a fizikát. Az ő közreműködésével született meg a Nick és Tesla sorozat, amelyben Nikola Tesla nevét két gyerek viseli, Nick, és ikerhúga, Tesla.



Az alapszituáció egy átlagos ifjúsági regénykezdet, a szülők elutaznak, a gyerekekre pedig a nagybácsi fog vigyázni, aki jelen esetben feltaláló. Már a könyv elején találkozunk a tudós egy találmányával, a folyékony ruhával, ami ugyan félresikerült, és a földhöz tapasztja feltalálóját. A felütést követi egy izgalmas kaland, ami nélkül nincs  gyerekregény, nyomozás, bújkálás, stb. De van egy olyan plusz ebben a könyvben, amitől a srácok imádni fogják, és ez a kísérletek részletes leírása. Ettől a könyv olyan lesz, mintha a Tatu és Patu könyveket kereszteznénk a klasszikus kalandregényekkel, mint például az Emil és detektívek. Megtudhatjuk például belőle, hogyan készítsünk kóla és cukorka meghajtású robotmacskát. 

Ennek a könyvnek a bemutatójára gyűltünk össze jónéhányan a Két egér könyvesboltban, ahol Csernovszky Zo fizikatanár fogadott bennünket egy halom góliát elemmel, és dróttal. Miután mindenki befutott, és kényelmesen tele lett a galéria, megnéztük a könyv trailerét, majd Mózes Zoltán, a Kompánia Társulat színésze felolvasta a könyv első pár fejezetét. Annyira belemerült a történetbe, hogy jóval túlhaladta a megbeszélt részt, a gyerekek is szívesen hallgatták még volna, sodort bennünket a történet. 

Ezután jött az igazi élmény, nekiláttunk a kísérletezésnek. Kipróbáltuk, hogyan pörget meg egy góliát elem egy százforintos érmét, majd hogyan változik mágnessé. Ezután pedig szabadjára engedtük a Ráday utcában a kóla és cukorka meghajtású robotmacskánkat. Ehhez kell négy kerék, egy diétás kóla, és néhány szem Mentos. A gyerekek körbeállták a gépezetet, majd nagy hajrázás és visongatás mellett kilőtt a macska.

A könyvet persze rögtön megvettük, reméljük a folytatásokra sem kell sokat várni, és nagyon kellemes emlékkel távoztunk a Két egérből, akik ismét kitettek magukért, köszönjük az élményt!

2014. augusztus 27., szerda

Az utolsó tünde

Az első, ami eszembe jutott a regény olvasásakor, hogy ilyen tiszta és szép regényt már rég olvastam. Meseregény, de közben olyan párhuzamokat lehet vonni a mai társadalmunkkal, emberi kapcsolatainkkal, hogy néha belesápadtam. Én biztosan ilyen könyveket adnék fel kötelező olvasmánynak az ifjúságnak. A nyelvezete igényes, de szikáran egyszerű. A gyerekek könnyen be tudják fogadni, felnőttként pedig olyan jó volt olvasni a túlzott cikornyáktól mentes, nemesen egyszerű, de szép szöveget.

Az utolsó tünde kezdetben nem tudja magáról, hogy fajának utolsó képviselője. Menekül, mert lakhelyüket elönti a víz, és nagymamája ott is vész az árvízben. Szülei már régen nem élnek, így egyedül szalad az erdőben, fázva és éhesen. Az emberek félnek a tündéktől, mert varázshatalmuk, van, és attól félnek ellenük fordítják majd. Ezért száműzik őket a településeik közeléből, és ez a csodás faj lassan kipusztul.
A nemrég született tünde összetalálkozik egy asszonnyal, aki megérzi a kis teremtmény jóságát, és azt, hogy szüksége van valakire, aki vigyáz rá. Hozzájuk társul még egy vadász is, és együtt próbálnak boldogulni. Izgalmas kalandok, menekülések várnak rájuk, miközben a tünde próbálja értelmezni az emberek viselkedését. Nem érti, hogyan képesek meggyilkolni egymást, nem érti, mit jelent a hazugság, vagy a rosszindulat.

Útjuk során eljutnak a sárkányhoz, aki egyedül van, és szüksége van egy társra. A tünde ott marad vele, gondját viseli. A könyv második szakasza 13 évvel később játszódik, Yorsh még mindig a sárkánnyal él tökéletes, bár unalmas nyugalomban. Aztán felfedez egy döbbenetes tényt a könyvtárban lévő, sárkányokról szóló tekercsben. 

Nem szeretném leírni a teljes történetet, úgy jó olvasni ezt a könyvet, ha közben derül fény a sok rejtélyre, és izgalomra.
Igazi hősrege ez a könyv, tele becsülettel, barátsággal, szépséggel, kedvességgel, és szívszorító szomorúsággal is. Kevés meseregény után éreztem ilyen erőteljes katarzist, ajánlom mindenkinek 10 év felett!

2014. augusztus 13., szerda

Egy angol nyaralás története

Angliáról manapság két dolog jut eszébe az embereknek. A sok magyar, aki ott szeretne boldogulni, vagy egy londoni hosszú hétvége egy fapadossal.

Mi egy harmadik ok miatt utaztunk oda. 20 éve jártam Devonban, és azóta visszavágyom oda. Leültem a gép elé, és Interneten leszerveztem magunknak egy családi fly and drive utat. Segítségemre volt a TripAdvisor, a Booking.com, a GoogleMaps Streetview funkciója, a reviewk éjszakai olvasgatása. Ezek segítségével bátran állíthatom, hogy utazási irodákat megszégyenítő szuper utat szerveztem.

Nagyon korán, hatkor indult a repülőnk, így kicsit félkómásan vettük át az autónkat a Stansted repülőterén. GPS bevetve, irány Bath. Arra számítottunk, hogy kiérünk a városból, és valahol megállunk kávézni. Ehelyett egyik autópályáról tértünk át a másikra, már majdnem két órája utaztunk, de dugóból dugóba kerültünk, olyan érzésünk volt, hogy körbe körbe autózunk, pihenő sehol. Amikor elolvastuk a pálya szélén álló “Fáradt? Miért nem pihen egy kicsit?” feliratú táblát, hangosan felnevettünk a tehetetlenségtől és a fáradtságtól. Szerencsére ez a tábla tényleg egy pihenőhelyre hívta fel a figyelmünket, pár perc múlva Costa kávét szürcsölgetve élveztük a koffein jótékony hatását.
Vissza a kocsiba, még másfél óra, és letértünk az autópályáról. Ekkor kezdtem érezni, hogy Angliában vagyunk, mert végre épületeket, embereket, piros telefon fülkéket láttam. (Legtöbbjük mini könyvtárnak volt berendezve)
Bath-t sajnálom, mert nem tudtam élvezni. Gyönyörű város, tele utcazenésszel, latinos pörgés, viktoriánus környezetben. Viszont annyira álmosak, törődöttek voltunk, hogy utólag beláttuk, azonnal a szállásra kellett volna hajtanunk.
A blagdoni szállást nagyon nehezen leltük meg, persze mert Blagdonban kerestük, és nem Rickfordban. Egy nagyon kedves, segítőkész öregember igazított útba bennünket, és végre megérkeztünk. A szívem facsarodott attól a nyugalomtól, ami ott talált bennünket. A ház bevakolatlan egyszerűséggel állt az út mellett, előtte folyt a patak. A szobák egyszerűen voltak berendezve, egy tálcán a teázás kellékei, mennyei érzés volt meginni egy csésze teát narancsos kekszet majszolva hozzá.
Még egy esti séta belefért a környéken. Békésen legelésző tehenek, pub előtt iszogató családok, a gyerekek a patak felett lengenek egy kötélen. Nyugalom, béke. Ezért jöttünk, ezt kerestem!

Másnap elindultunk Longleatbe, ami a Tripadvisor szerint az egyik legjobb hely a környéken. Longleat egy főúri otthon, tiszta Downton Abbey. Valamikor régen az akkori tulajdonos megszorult anyagilag, az ő ötlete volt, hogy nyissák meg a házat a nyilvánosság előtt. A hatalmas birtokon pedig létrehoztak először csak egy szafari parkot, majd egy egész kalandparkot. A hely tényleg csodálatos, mindenképpen megéri a belépőt! Ez a nap még esős volt, kaptunk jó néhány zuhét, de Angliára készültünk, nem lepett meg bennünket a dolog, felkészültek voltunk.
Mit is lehet látni Longleatban? Elsőként is a szafari. Mi a bérelt autónkat nem mertük bevinni, féltettük az állatoktól… A buszozást választottuk, emeleten ültünk természetesen!
A majmok voltak a legviccesebbek, felugráltak az autókra, egy pick-upon hatan utaztak. A kijáratnál a kapura voltak aggatva a tárgyak, amiket letörtek, leloptak az autókról, felnik, antennák….Jó döntés volt a busz.


Majd megnéztük a kastélyt, gyönyörű! Aztán irány a labirintus, ez Európa egyik legnagyobb sövénylabirintusa. Hárman háromfelé indultunk, de bavallom, én egy kis idő után bepánikoltam. Igazi labirintus volt, az eltévedős fajtából. Félelmetes élmény volt elveszve lenni. Egy kilátón kikukucskáltam, próbáltam memorizálni a kivezető utat, de esélyem sem volt. Végül családi segítséggel kivezettük egymást, katartikusan jó volt újra együtt lenni.
Utána vonatoztunk a kisvasúttal, hajóztunk a tavon, miközben mellettünk ugráltak a fókák. Volt még hatalmas játszótér, rájasimogató, klassz tükörlabirintus. Zárásig ott voltunk, szuper napunk volt.

Következő nap utaztunk újra, továbbálltunk az angol riviérára. Torquayben megálltunk nézelődni. Azonnal kellett vennünk egy rákászhálót, hiszen mindenki rákokat fog (nekünk ott nem sikerült), házi karamellát, (eszementül finom.) Bámultuk a pálmafákat, az óriáskereket, a hosszú mólót, a felnyíló hidat, a halászhajókat. Tengerparti üdülőhely volt, nem vitás, mégis hiányzott belőle a hőség, a csobbanás. Túl sokan voltak az utcán, a boltokban, déli országokban ilyenkor a parton aszalódnak az emberek. Hangulatos, különleges hely volt.
Később tovább indultunk Paingtonba, egy kisebb tengerparti városkába. A Two Beaches Hotel is felülmúlta az elképzeléseinket. Kávéval, teával fogadtak, gyönyörűen faragott sakktábla várta a játékosokat a süppedős kanapés társalgóban. A házban cicák, nyuszik fogadták szívesen a simogató kezeket.
Kora este irány a parti sétány. Hol volt ez a zaj és csillogás a blagdoni legelésző tehenekhez képest. Nyerőgép falvára érkeztünk. De komolyan. Játszótér, vurstli, játékautomaták, zene, ricsaj. Első utunk a tengerhez vezetett, próbáltam kagylókat szedni (nem volt), halat fogni hálóval (nem volt) Jött viszont az elmaradhatatlan eső, ültünk a parton az esernyő alatt. Vicces volt. A tenger egyébként jéghideg. Tehát nem is feltétlenül a levegő hőmérséklete tartott vissza a fürdőzéstől, hanem a kelta tenger jegessége.
Kicsit játszottunk mi is a játékteremben. Kipróbáltuk milyen kis gyümölcsmintás tálkával sétálgatni, ami teli van kétpennysekkel, és dobálgattuk lelkesen, hátha csurran cseppen egy cukorka. Elkapott bennünket is a játékszenvedély, sok édességgel és egy plüss minionnal távoztunk

Paington után tovább utaztunk Lyntonba. Ez a kisváros az Exmoor nemzeti park szívében van, ahol a Lyn folyó belefolyik az óceánba. Ahogy haladtunk a zöld dombok között, hihetetlen volt, hogy valahol ott rejtőzik a tenger. Dombok, birkák, kék ég pamacs felhőkkel, kanyargó út. És az út végén Lynton. A városka, ami rabul ejtette a szívemet, és beleköltözött agyam egy kis eldugott zugába, hogy majd ha nyugdíjas leszek, odaköltözöm. Lássuk miért. Láthatóan mindenki ismer mindenkit, alig pár utcácska a város. Az ott lakók köszönnek az idegeneknek az utcán, és kedvesen rájuk mosolyognak. A templomban jó minőségű, felajánlott könyvek között lehetett válogatni, 50 cent megajánlott adományért. A templomkertben két padról lehet nézni az odalent hullámzó óceánt. A 100 éves épületben lévő moziban kedves, öreg nénik önkéntes alapon jegyet árulnak, és segítenek kiválasztani a legjobb helyet. A városházán működő használt könyv bolt telis tele van jó könyvekkel, harmadáron, mint az eredeti. A szállásunk csodás volt, közel mindenhez, a reggeli fenséges. A ház tele volt könyvektől roskadozó polcokkal, tyúkok a külső részen, kedves, beszédes házinéni. Mi voltunk az első magyar vendégei, megtanítottuk magyarul köszönni.

 A város szélétől indul a Valley of rocks elnevezésű séta-út, ami a sziklák peremén fut az óceán szélén. Szó szerint bennem rekedt a szó, amikor ott sétáltunk, hozzátapadva a sziklához, miközben hívogatott a tág horizont. 

Lynton ikervárosa Lynmouth , ahová vagy a meredek sétaúton lehet lemenni, vagy a sziklák közé vájt 1820-ban épített siklóval puhán leereszkedni.
 
Itt az árapály nagyjából 4-5 méteres, a hajók néha az öböl fenekén csücsülnek. 

Devon megye egyik legjobb fish and chipsét lehet majszolgatni a parton, miközben a sirályok lassú oldallépésekkel lesik a lepottyanó falatot. A visszavonuló dagály után a sziklák közötti tengerfoltokban rákok ragadnak, kis medúzák, kőhöz tapadó csalánozók. Miközben figyeltük az életmódjukat, táplálkozásukat úgy éreztem magam, mint egy felfedező. Este kipróbáltuk a golfot, nagyon jókat nevettünk magunkon, és felfedeztük, hogy ez a sport egész klassz és szórakoztató.
A Lyn folyó mentén, erdei sétával érhető el a Watersmeet teaház. A nyugalom szigete ez a hely, devoni cream teával, ami a clotted creamtől különleges. Gondoltam, hogy finom lesz, de az asztalok mellett csipegető énekesmadarak, a sziklákon ugráló folyó, és a fák enyhet adó árnyéka olyan pluszt adtak az eperdzsemhez, amitől számomra ez az egyik csúcs gasztronómiai élmény volt Angliában.

Egyik délután Ilfracombe-ba készültünk kirándulni, és mikor ezt elmeséltük a szállásadónknak, lebeszélt róla, hogy csalódás lenne. Menjünk inkább Woolacombe-ba, jó idő van, és “ott jó a beach”. Mivel Paingtonban már láttuk, milyen az angol strand, kicsit szkeptikusan indultunk a beachre, de amikor megérkeztünk, leesett az állam. És ez most nem szófordulat. Széles, homokos strand várt bennünket, napernyőkkel, fürdőruhás (!) emberekkel. Messziról csak az volt fura, hogy a vízben az emberek nem szétszóródva pancsikoltak, hanem egy széles embercsíkként helyezkedett el mindenki. Közelebb érve fényt derült rejtélyre, mindenki hullámlovagolt. Deszkán, vagy anélkül várták a majdnem embermagas hullámokat, hogy azok hátán suhanjanak, ússzanak. Minden egyes hullám olyan volt, mintha az óceán belém lehelné a lelkét, erős szelet hozott magával, amely olyan kristálytiszta volt és hűvös. Soha nem éreztem ilyet, mintha valami átmosta volna a tüdőmet. A dagály rohamosan nőtt, tíz percenként vittük hátrébb a cuccunkat, mindig azt hittük, többet már nem kell költözködnünk, de a tenger kifogott rajtunk. Sokan homokból építettek erődítményeket a közelgő hullámok ellen, de mindig a természet nyert. Jó délután volt, örökké hálás leszek a tanácsért.

Mikor elbúcsúztunk Lyntontól a szívem sajgott, és semmi kedvem nem volt a négy órás úthoz Londonig, amiből aztán hat óra lett a fővárosi dugók miatt. Talán ezért nem tetszett nekem London, túl nagy volt a kontraszt. London túlzsúfolt, piszkos, kaotikus, büdös. Devon pedig rendezett volt, tiszta, szellős. Másnapra már kicsit jobban megszoktam a londoni pörgést, de a szokatlan hőség és az óriási tömeg továbbra sem tette a kedvenc városommá. Nagyon tetszett a Portobello Road Notting Hillben, a Hyde park, de a múzeumokba sajnos a tömeg miatt nem mentünk be. Talán egy tavaszi vagy őszi hétvégén még visszatérünk Londonba múzeumokat látogatni, meg felkeresni a Doctor Who ajándék shopot, egy nap kevés volt felfedezni ezt a 7 millió lakosú várost .

Csodás hét volt, és most már másképp fogok Agatha Christie-t, Jane Austent vagy Doyle-t  olvasni, mert jártam azokon a helyszíneken, beszéltem azokkal az emberekkel, akik ott élnek, és közelebb jöttek hozzám egy lépéssel, ismerőseim lettek.

2014. június 12., csütörtök

A Verem

A romkomcsák diadala után itt van az újabb őrület: a szabadulószoba. Míg az előbbiek a régi bérházak belső udvarát használták ki, az escape roomok a pincehelyiségekre repültek rá. Tulajdonképpen nem sok kell hozzá, egy jó kis pince - az sem baj, ha romos - néhány régi tárgy - láda, szekrény, könyv, kulcsok -és egy jó nagy adag kreativitás. Ezután már csak bátor és ügyes csapatok kellenek, hogy 60 perc alatt kijussanak egy bezárt szobából, pusztán a logikájuk és csapatmunkájuk segítségével. Adrenalinos kikapcsolódás, a mai képernyő uralta világban, egy kis szabad levegő a valódi tevékenységre szomjazó elménknek.

Több szabadulószobában jártam már, de eddig legjobban a Verem tetszett.

A kerettörténet a következő: Egy diktátort elzavart a nép, de ő még "ajándékul" hátrahagyott egy bombát, amit a vállalkozó csapatnak kell hatástalanítani. Ez a kaland az átlagostól eltérően 80 perces, és több szobán keresztül juttat el a bennünket a "füstölgő" bombához. A berendezési tárgyak igényesek, apró részletekig hitelesek, és kidolgozottak. Egyszerre használja a modern és retró technikát, a puszta megfigyelő-, és asszociációs képességünket. 
Mindenképpen legalább négy embernek javaslom a vermet, mi ketten voltunk, és a sok apróság elvitte az időnket. Négyfelé már jól eloszlik a tennivaló. Gyerekek már 8-10 éves kortól elvihetők erre a programra, néha szükség is lehet az ő különleges látásmódjukra.

Ebben a szobában nincs semmi ijesztő effekt, aki horrorra vágyik, másik szobát válasszon.
Ha elakadunk, egy csengővel jeleznek, és a postaládában máris ott a segítség, tehát a készítők igyekeznek, hogy sikerélménnyel távozzunk. Persze, ha jól haladunk, nem lesz szükségünk mankóra.

Egy jó tanács a vállalkozó szelleműeknek: nézzenek körül mindenhol alaposan!

2014. május 17., szombat

Karlsruhe

Öt napot töltöttem ebben a lenyűgöző német városban, és teljesen beleszerettem, amit nem gondoltam volna. Inkább a francia, olasz városok vonzanak. Talán a francia határ közelsége, és a rengeteg zöld felület segített megszeretnem, valamint az átlátható, logikus elrendezése. A városnak 300 ezer lakosa van, egyetemekkel tarkított, és a német tudományos élet egyik központja. Emiatt nem a turizmuson van a hangsúly, nem jellemző rá Velence, vagy Barcelona hátizsákos, fotómasinás tömege. Fegyelmezett, csendes németek utaznak a villamosokon, akik fura pillantásokkal méregették mindig viháncoló női csapatunkat.
Van modern villamos, hosszú és rövid, egyszerű és díszes. Olyan a villamos kínálat, mintha Gombóc Artúr csokoládékészlete.
A város jövőre ünnepli a 300. születésnapját, és a lakók nagy része azon aggódik, hogy nem lesznek túl az egész várost feltúró építkezésen. Karlsruhe vezetése ugyanis kitalálta, hogy a sok-sok villamost leviszik a föld alá. Ezt mind egyszerre teszik, tehát akárhová megyünk, mindenütt építkezésbe botlunk. Így nem láttuk például a város egyik jelképét, a kis piramist, mert gondosan becsomagolták.

Károly herceg kastélyától legyező alakban indulnak a sugárutak. Ezeken az utakon a járda közepén fut egy csík, minden utcában más színű, ami kb 50x30 cm-es téglákból áll. Ezeken a díszköveken családok szerepelnek, házasságkötések, köszönetek édesanyáknak. Bárki támogathatja a várost egy ilyen kő megvásárlásával, és onnantól gyermeke rajza, vagy üzenete része lesz a városnak.

Négy  utcai könyves szekrényt láttam, de biztos van több is. Nálunk is kezd meghonosodni ez a kezdeményezés, kisebb nagyobb sikerrel. A német verzióra ez van írva: vigyél egy könyvet. Ha akarod hozd vissza, ha akarod tartsd meg, ha akarod tegyél be helyette egy másikat. Jó állapotú könyveket láttam mindegyikben. Könyvtárak leselejtezett példányai, magánszemélyek felajánlásai. Én egy francia nyelvű Alkonyat kötetet szereztem be, csak az érdekesség kedvéért. Még egy szerelmes képeslap is volt benne. Vajon benne felejtette a könyvben Lise, vagy annyira haragudott a Marcusra, hogy száműzte az emlékét is...Kedvencem az állatkerti könyvmegálló volt.

Anyák napja Németországban kicsit később van, mint nálunk. A villamoson egy hatalamas kosárral sétált egy ellenőr-forma férfi, és minden nőnek adott egy csokit. Így ünnepelték az anyaságot, úgy látszik ez a társadalom még erre is gondol. Mondjuk ezt nehéz elképzelni egy nagyvárosban.

Durlach a régi, középkori városrész, ahonnan Karl elvágyódott, és így hozta létre Karlsruhét. Durlachban sétálva egy ékszerdoboz városkában éreztem magam. Minden ház régi, hangulatos terek, gyönyörű szobrok, tornyok váltogatják egymást.
Ebben a várorészben van egy hegy, ahová sikló visz fel. Itt található egy kilátó, ahonnan egészen a Fekete erdőig ellátni. Néhány perc sétára van a toronytól egy drótköteles kalandpálya. Ebben számomra az volt különösen jó, hogy a pályák rövidek voltak, 6-8 elemből állt egy szint, és mindegyik csúszással ért véget. Így, aki elfárad, vagy fél, az bármikor kiszállhat. Plusz nagyon tetszett a karabiner rendszerük, a két karabiner nem lehet egyszerre nyitva, a csúszkapálya végén egy kampóról kell lehúzni. Így maximális biztonságban érezheti magát mindenki. A helyszín pedig nyugodt, csendes, a segítőszemélyzet pedig nagyon kedves és fess.

Az Alter Schlachthof modern művészeti központ, egy olyan épületegyüttesben, ami eredetileg vágóhíd volt. Nyílt napot tartottak, mindenhová bekukkanthattunk, bár némelyik kukkantást azért megbántam. A német kortárs képzőművészet (legalábbis, amit láttam belőle) nekem nagyon beteg volt. Tele perverzióval, vérrel, abszurditással. A vágóhíd eredeti berendezései pedig csak erősítették ezt a hatást.
De a szabadtéri jazz zongorista, a részeg punkok Rolling Stones hörgése, és a csocsó bábukra kötött filcekkel készült rajz mind-mind nagyon klassz volt. Külön pontot érdemel az általam konténer teremnek keresztelt hatalmas tér, ahol a konténerekben kis műhelyek, irodák álltak a művészek rendelkezésére.
Ezeket bizonyára egyletek is használják. Mint megtudtam a németek általánosságban nagyon szeretnek érdeklődési körüknek megfelelő egyletekbe tömörülni, és így eltölteni a szabadidejüket. Ha hétvégén nem csináltál semmit, akkor megsajnálnak. Mert ők villamosokat javítgattak, vagy összeírták a nagymamájuk receptjeit, vagy keresztanyáskodtak egy bevándoró mellett. Elképzelhetetlen nekik, hogy ne tartozzanak valamilyen közösségbe.

Az állatkertben sajnos felhőszakadásba futottunk, így inkább menekültünk a lezuhanó faágak elől, de amit a vihar előtt tapasztaltam, az nagyon tetszett. Olyan típusú az állatkert, hogy jó időben el tudom képzelni, hogy hosszú órákra kiülök a fák alá, és szívom magamba a nyugalmat, a rendezettséget.
A gondolafolyam csónakjait egy kötélen húzzák, kb 2 euró egy menet. A kis tavon, és a csatornán lehet végighajózni. Ez is olyan nyugodalmas....


A temészettudományi múzeumban nagyon sok a kitömött németországi állat. Minden vitrin egy kis élőhely, igyekeztek saját környezetükben bemutatni az állatokat. Legtöbb helyen kicsinyek is vannak, nem győztem sikongatni, hogy: Jaj, de cuki.. a végén már én untam magamat :-)
A földszinten több akvárium van, közelről szemeztem egy polippal, különleges élmény volt.
Van még az épületben egy földrengés szimulátor, ami egy egyszerű szerkezet, de rendkívül jól bemutatja, milyen érzés lehet, ha reng alattad a talaj. 5,2-es erősségű a leggyengébb, amit bemutat, és öt fokozatban jutunk el 7,9-ig. A belépő 3 euró, állatkerti belépővel pedig 2.

Könyvtárosként a városi könyvtárban az önkölcsönző gépen csodálkoztam. Egy nagy üvegfülkében van a teljesen automatizált szerkezet, ahová egyébként bárki beléphet, a könyvtároskisasszony csak elhúzott egy üvegajtót és már bent is volt. Ahogy az olvasó bedobja a könyvet, az egy futószalagra kerül, és a gépen belül jut el a megfelelő szakhoz, majd végül egy ládában landol. Tehát a könyvtárosnak válogatnia sem kell  hogy gyerekkönyvet hoztak-e vissza, vagy egy  filozófia kötetet. Rápakolja a kocsira, és tolja is a megfelelő polchoz. Szombat délelőtt lévén nem volt túl sok látogató a könyvtárban, viszont meglepően sokan válogattak a CD-k és a DVD-között...Akit pedig zavar a zaj, (ami nem volt) az vehet füldugót az automatából.

Javaslom még a ZKM-et, ahol a médiatörténeti kiállítást néztük meg. Bár itt is sok volt egy kicsit a német kortárs aberráció, nagyon sok dolog miatt megéri betérni. Egy kiállításon például régi elektronikai eszközökkel találkozunk, ahogy elhaladunk mellettük, a mozgásérzékelő működésbe hozza őket. Darál a daráló, kever a robotgép, szól a rádió, bakelit lemez, vetít a diavetítő.
Az emeleten pedig rengeteg régi számítógépes játék és játéktermi gép van kiállítva, melynek nagy része kipróbálható. Gyerekekkel egy esős délután tökéletes program!

Néhány helyet tudok ajánlani, ahol jókat ettünk. Az egyik a Die Kippe. Itt 4.90 egy főétel, és plusz egy euró az ital. Desszertnek pedig a tányérra tesznek egy kis zacskó gumimacit :-) Hangulatos pub jellegű étterem, és finom volt nagyon az ebéd.
A Lehner's már más kategória, kétszer annyiba kerül egy főétel, de igazi német konyhát kapunk érte, bőségesen és finoman. Hangulatos hely a belvárosban. Reggelizni pedig mindenképpen érdemes az Extrablattban. Itt "all you can eat" rendszerben eheted degeszre magadat friss finomságokkal. Garantáltan nem leszel éhes délutánig! De ettünk indiai svédasztalos étteremben is, és nagyon finom volt az is.



Meglepően kevés volt a hajléktalan, egyik délután a pályaudvarra ugrottunk be a pékségbe ebédelni, amit azért itt Budapesten biztosan nem tennék meg. De itt a pályaudvar is maximálisan tiszta és biztonságot sugalló hely, amit Münchenben már messze nem éreztem.

Amit nem láttam, és ezért (is) szeretnék visszatérni Karlsruhébe, az a Kunsthalle, és a kastély kiállításai. És mivel rossz volt az idő a kastélyparkban sem ücsörögtünk a tó partján, pedig csodás!
Viszont végigsétáltunk a strand mezítlábas ösvényén. Kicsit hezitálva léptem bele a kék üvegszilánkos szakaszba, de az előttem sétáló megnyugtatott, hogy ne aggódjak, lekerekített szilánkok. Kicsit szúrtak csak. De a parafadugós szakasz kifejezetten megviselt.

És végül íme néhány kép a hangulat miatt. Érdemes elmenni egyszer Karlsruhébe! Tökéletes kikapcsolódás volt a májusi télben!















2014. május 15., csütörtök

Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

Ez a könyv egyszerre volt megrázó, laza, vidám és sírós. Nagyon szerettem. Olyan könnyedén mond ki nagy igazságokat, hogy az elképesztő. 

Charlie különc, és nagyon szerethető figura. Levelet ír egy ismeretlennek, így könnyen meg tudja osztani örömeit bánatait. Magányos, fura srác, aki év elején megismerkedik Sammel és Patrickel, egy testvérpárral. Sam egy gyönyörű, szabadelvű lány, bár idősebb Charlienál, a fiú beleszeret. Nem lesz mégsem szerelmes regény a könyvből, inkább jellemekről, életérzésekről szól ez a történet nélküli, atmoszféra-regény. 

Remek jellemábrázolásokat kapunk, néhány ecsetvonást használt csak az író, és látjuk magunk előtt Charlie nővérét, aki eltűri, hogy a barátja megveri, sőt még fel is néz rá emiatt. A nagyhangú nagyapát, a meleg fiút, aki lebuzizza a fiút, akit szeret, a haverok előtt, vagy a csak saját hangját imádó Mary Elizabethet.

Nagyon tetszett a film, kiemelkedett az utóbbi évek filmterméséből. Így lettem kíváncsi könyvre, és valahogy a kettő adott ki egy teljes élményt. A film erősebb volt az atmoszféra megteremtésben, a könyv pedig a gondolatok, és az érzelmek leírásában.
Külön élmény volt, hogy egyidős vagyok Charlie-val, én is a 90-es évek elején voltam 16 éves, így még jobban átéreztem a korszakot. Élmény volt, mindenkinek meleg szívvel ajánlom!

Erlend Loe: Naiv.Szuper

Mit szerettem ebben a regényben?

1. A listákat
2. Általa sikerült más szemmel néznem a világra
3. Visszaemlékeztetett arra, milyen volt huszonévesnek lenni
4. Eszembe jutott, hogy jó érzés labdát ütögetni a falhoz.
5. Rájöttem, hogy szeretem azt, hogy naiv vagyok
6. Képessé váltam tőle leegyszerűsíteni a bonyolult dolgokat
7. Az emberi kapcsolatok bonyolultságának egyszerű, lényegre törő bemutatását
8. A történetet az almafáról, amikor két kamasz megtanul valami
fontosat az életről, és a felelősségről.
9. A becsület, az odafigyelés, a gondolkodás jó dolog.

Szerettem. Jó könyv! Olvassátok el akárhány évesek vagytok!

A kiadó így ajánlja (forrás: Scolar.hu)
A Naiv.Szuper egy 25 éves fiú szemszögéből mutatja be azt a generációt, amely nem találja az élet értelmét, nem látja az ahhoz vezető utat, és céltalan pótcselekvésekkel igyekszik megtalálni a helyét a világban. Hősünk egyszerűen gondolkodik az életről: listákat ír a számára fontos és nem fontos dolgokról, labdázik és faxol, New Yorkba repül, sőt még egy, a relativitáselméletről szóló könyvbe is belekezd, hátha választ kap égető kérdéseire az idővel kapcsolatban…

Erlend Loe regénye, bár látszólag apró dolgokról szól, elgondolkodtatja az olvasót az életről és a halálról, a jövőről és a gyermekeinkről. 20 nyelvre fordították le, több országban kultuszregényként tartják számon – a fiatal norvég író sikerkönyve egyszerű történet nagyon komoly dolgokról.