2010. február 5., péntek

Doctor Parnassus és a képzelet birodalma

A filmek amiket megnézek általában vagy tetszenek vagy nem. Hiába, ilyen egyszerű vagyok. De ez a film kifogott az én egyszerűségemen, mert nem tudom eldönteni hogy tetszett-e vagy sem.
Fantasztikus képi világ, lenyűgöző színészi alkotás, mély mondanivaló az ember esendőségéről, de mégis valahogy nem volt kerek az egész. Mintha Heath Ledger halála megzavarta volna az alkotókat, a film is kicsit következetlen, kusza lett. Zavart a dolog, mert majdnem tökéletes a mű, és mégis nekem kicsit üres volt. Ha étellel példálóznék, akkor ez egy olyan szendvics volt, ami remek alapanyagokból készült, de minha mindenből kifelejtették volna azt, amitől jóllaksz. Megeszed, ízlik is, de éhes maradtál.
Maga a sztori szerintem szívfacsaró, és dühítő is egyszerre. Sajnáltam Parnassust, mert gyarló volt, és nem tudott megjavulni, és sajnáltam a lányt, aki nem tudott sorsáról dönteni, mert döntöttek helyette. És iszonyú dühös lettem, mert hittem a négyes szereposztású fiúnak, hogy tiszta és jó, és egy gyomros volt a vége, hogy nem az.
Talán tényleg ilyen az élet, és ilyenek az emberek, de én hiszek az emberi jóságban, és hiszek abban hogy meg tudnak változni.
Azért Terry Gilliam beletett egy nagyon jó kis Monty Python szoknyás-táncolós-éneklős rendőr jelenetet.