2011. január 12., szerda

Rachel Ward: Számok - A menekülés

"Te tanú vagy. Ott vagy tanúbizonyságként az embereknek, hogy emlékezzünk rá, mindannyian halandók vagyunk. (...) Valahol tudjuk, de szereténk elfelejteni, a felejtést választjuk inkább "
"Mindannyian haldoklunk, de élünk is. Most. Pont most. Ma. Kaptunk egy újabb napot."

Jem zűrös kamasz, anyja túladagolásban meghalt 7 éves korában. Azóta nevelőszülőknél él,  képtelen kialakítani akár egy baráti kapcsolatot. Nagy terhet cipel a hátán; ha bárki szemébe néz, látja, hogy az illető mikor fog meghalni. Ezek a számok.

Gondolkozz el rajta, Te szeretnéd tudni, mikor halsz meg?

A regény összességében nem egy kellemes olvasmány. Nem azért mert rossz, hanem, mert kényelmetlen érzés olyanokról olvasni, akiknek nincs meg a megfelelő hátterük. Meleg otthon, szerető szülők, haverok. A szereplők menekülnek olyasmiért, amit nem követtek el, és nem látnak más lehetőségek. Rájuk nem érvényesek ugyanazok a szabályok, mint egy átlagemberre. Tudják, hgy szinte semmit nem kell tenniük, akkor is ők lesznek a bűnbakok. A történet során az olvasónak is meg kell vizsgálnia előítéleteit. Tolerancia gyakorlatnak is kiváló. 

A könyv elején Jem kötődni kezd egyik osztálytársához, Spiderhez. Együtt enekülnek, és a haverságból szerelem lesz lassan. Jem tulajdonképpen még nem szeretett senkit, és az, hogy szerelmes lett  szokatlan érzés neki. Valahogy ez is szívfacsaró. Összehasonlítva a Szellemlánnyal, (az előző posztból) ahol a szerelem anélkül alakult ki Charlottban, hogy valóban ismerné Dament.

Ébresztő ez a történet, és nem feltétlenül csak tiniknek, sőt. Szembesülnünk kell azzal, hogy halandók vagyunk, és minden nap egy újabb tiszta lap. És nem állítom azt, hogy ne szúrjuk el a lehetőségeinket hiábavaló gondolatokkal, tipródásokkal, mert ezek a tipródások visznek minket közelebb ahhoz, hogy rájöjjünk miért vagyunk itt. De az életet ajándékba kaptuk, ez is elhangzik a könyvben, és illik tisztelni ezt az ajándékot. Engem nagyon megérintett a könyv puritánsága és mélysége. Jó lenne, ha ilyenek lennének a kötelező olvasmányok, mert ez a történet aztán ad jócskán témát egy filozófia, vagy osztályfönőki órára.

És ébresztő olyan értelemben is, hogy kicsit másképp kezeljük a hátrányos helyzetű fiatalokat. Nekik pedig abban, hogy vannak, akik segítenek, nem mindenki taszítja el őket, és van segítség, ha elfogadják.

A Számok trilógia, ez az első kötet.  Ennek ellenére a könyv lezárt egység, így aki nem szereti a több könyvből álló sztorikat, annak is merem ajánlani. a következő rész címe: A káosz. Ez is izgalmasnak tűnik, az emberek szemében ugyanaz a szám látszik: 2027 január. Mi fog akkor történni?

2011. január 11., kedd

Tonya Hurley: Szellemlány

"Az élet egyetlen értelme a szerelem, a szerelem egyetlen értelme pedig maga az élet."

" Amikor átalakulunk, nem   szűnünk meg létezni. Egyszerűen megváltozunk. Nem teljesen, hanem többé-kevésbé alkalmazkodunk új érzelmeinkhez. Ennek a természetes folyamatnak a legnehezebb része, hogy nyitottak legyünk a változásra."

Ezek az idézetek egy különlegesen szép könyvből valók. Szép alatt a könyv külsejét értem. Minden oldalon rózsaszín-fekete virágindák kúsznak, ezüst lapélei csillognak, a fejezek elején iniciálék díszelegnek. Élvezet kézben tartani, kár, hogy alig készül ilyen szép kivitelű könyv.

A tartalommal kapcsolatban már vegyesek az érzéseim. Charlotte egy szürke kis egér, senkinek nem számít a suliban. Hozzáteszem, hogy amerikai középiskoláról van szó, ahol a népszerűség az egyetlen életbenmaradási tőke. És Charlotte az iskola legnépszerűbb srácába, Damenbe szerelmes. Amikor úgy tűnik, végre felfigyelhet rá a fiú, mert párba kerülnek fizikaórán, akkor Charlotte félrenyel egy gumimacit, és megfullad.
Célját azonban halottként sem adja fel. Igaz, hogy elhunyt tinikkel jár tovább egy osztályba, ás holttant tanul, de továbbra is csak Dament akarja megszerezni. Kicsit shakespeare-i lesz a történet, amikor Damen barátnőjének a húga megpillantja a szellem Charlotte-ot. Scarlett rétegzenét hallgat, goth stílusban nyomul, és odáig van az ötlettől, hogy egy szellem használja a testét. Lassan kialakul egy szerelmi négyszög, aminek a kimenetele sajnos egyértelmű.

Eleinte nem igazán tetszett ez a regény. Túlságosan amerikainak, és felszínes nyavalygásnak tűnt. Aztán valami átkattintotta bennem az olvasást. Mi van akkor, ha úgy fogom fel ezt a regényt, mintha nem egy halottról lenne szó, hanem egy egyszerű lányról, aki reménytelenül szerelmes valakibe. És a regény arról szól, hogyan lesz képes arra, hogy belássa, nincs esélye. Mi az, ami abban segíti, hogy letegye ezt a terhet, és képes legyen továbblépni.

Mert szellemtörténetnek azért ez a mű harmatgyenge. Alig van valami információ benne, hogy a szellemek miért ragadtak itt, miért tudnak csak együtt továbblépni, és tulajdonképpen hová is mennek. De ha allegóriakánt kezelem, akkor viszont elég jó kis könyv. A legjobbak persze a fejezetek elején lévő idézetek, többek között a Radioheadtől, az R.E.M.-től, a Cure-tól, és az utána lévő bevezetők. Ebből valók a poszt elején lévő idézetek is. Ezek adnak egy olyan keretet a könyvnek, amitől illik komolyan venni ezt a látszólag nagyon is banális sztorit. De azt hiszem, csak annak banális, aki nem volt még szerelmes, vagy már olyan régen, hogy elfelejtette milyen az.

2011. január 8., szombat

Tron: Örökség

A nyolcvanas években a Stefánia Művelődési Központban néztem meg a Tron című filmet. Nem emlékszem pontosan mikor, de 10 éves lehettem. Lenyűgözött akkor ez a történet. Belemenni a számítógépbe, az ott létező karakterekkel versenyezni...húú nagyon izgis volt.

Ennek az emléknek a birtokában ültem be a Tron: örökség című folytatásra. Na ez hiba volt. Mert már nem vagyok 10 éves, és a film sajnos semmi újat nem nyújtott.
Először a pozitívat: Hihetetlenül látványos a film, némelyik jelenet annyira sodró lendületű, hogy én is ott éreztem magam a hálón. Állati jók a jelmezek, elhisszük róluk, hogy csak bináris jelekből állnak. És most törtem a fejemet, hogy összeszedjek még valami jót, de nem ment.

A történet annyira kidolgozatlan és elnagyolt, hogy nagyjából semmit nem értettem belőle. Ki miért, és mit csinált. A címadó Tron kétszer tűnik fel a filmben, akkor is valahogy értelmetlen a jelenléte. A főgonosz motivációja és célja is homályos. Ki akar menni a valóságos világba a digitális katonáival, de miért is?
Kik azok az izók, és ők miért megoldás az emberiség számos kínjának megoldására?
Eredetileg mi volt a célja a Jeff Bridges által megformált figurának?

Ezek a kérdések, amikre nem kaptam választ. Nagyon bosszús voltam a film végén, mert a látvány tényleg pazar, és ha már ennyi energiát belefektettek valamibe, miért nem tudtak egy jó kis ütős forgatókönyvet is kreálni mellé.