2011. február 18., péntek

Fekete hattyú

A katarzis egy furcsa érzés. Nem mondhatjuk jónak a szó kellemes értelmében. De mégis a katarzistól leszünk többek, képesek leszünk másképp szemlélni a világot. A Fekete hattyú katarzist okozott a szó klasszikus értelmében. Ritkán élem át ezt az érzést, nem azért mert nincs rá hajlamom, hanem mert ritkán kerülök olyan alkotás közelébe, ami megüti azt a minőségi szintet, hogy átmosson, megváltoztasson bennem valamit.

Nyinát a balett társulat vezetője új kihívás elé állítja, el kell táncolnia a Hattyúk tavának kettős szerepét; a szűzies fehér hattyút, és a csábító fekete hattyút. Nyina édesanyjával él, nincs barátja, ágya plüss állatokkal van tele, szobája falát rózsaszín szívek díszítik. A fehér hattyú testhez álló szerep neki, de a fekete hattyú csábító, démoni nőiessége távol áll a törékeny lánytól. A rendező egyre elégedetlenebb vele frigiditása miatt, Nyina pedig egyre jobban beleroppan az erőfeszítésbe, hogy megmutassa magából a sötét oldalt.

A film közben eszembe jutott egy emlék. Amikor amatőr bábszínházban előadtuk a Holle anyó című mesét, emberhiány miatt nekem kellett játszanom a lusta, és a szorgalmas lányt is. Nagyon nehéz volt. Tükröt tartott elém ez a helyzet, szembesülnöm kellett saját árnyoldalaimmal, és ezt nem könnyű feldolgozni.

Valószínűleg mindenkiben laknak démonok. Olyan sötét lények, akiket eldugunk valahová, és nem is akarjuk látni őket. De jöhet olyan helyzet az életben, amikor a belső sárkány kitör belőlünk, átveszi az uralmat, és már nem is tudjuk, kik vagyunk valójában. A film szerintem nem csak arról szól, hogy Nyinából hogyan lesz nő, hogyan fedezi fel sajt szexualitását, hanem arról, hogy ismerjük-e magunkat eléggé. Mi az, amit elnyomunk magunkban, és készek vagyunk-e elfogadni magunkat a sötét oldalunkkal együtt. Ilyen volt az a jelenet, amikor Nyina észreveszi, hogy fekete tollai nőnek, és kitépkedi azokat. A nagyjelenetben azonban, amikor átlényegül fekete hattyúvá, abban a pillanatban hagyja szárnyait méltóságteljesen növekedni, és tánca így lesz teljes. (Felidéződött bennem az Alekszandra és a teremtés növendékei című könyv, ahol Száskának, a főszereplőnek szintén szárnyai nőnek, és az elején mindenhogyan próbál megszabadulni tőlük, később pedig önfeledten száll a város felett)

Persze a jó filmek sajátja, hogy annyi értelmezés létezik, ahányan megnézik. Ez az enyém.

Bár nem szeretem a horrorfilmeket, mert az ijesztgetést, a véres képeket céltalannak tartom. Ebben az esetben azonban a horror elemeknek volt létjogosultsága, és bár megijedtem többször, elkaptam a tekintetem néhányszor, az erős képek csak hozzátettek a filmhez. A démonok nem finomkodnak, és ennek a megmutatására talán a film a legjobb eszköz.

Ahhoz, hogy ennyire tetszett a film, hozzátartozik az is, hogy imádom a balettet. A Hattyúk tava pedig csodálatos mű. Teljes mozivásznat betöltő spicc cipőt látni, ahogyan forog a színpadon, leírhatatlan élmény volt. Benne van a szépség, az élet körforgása, a dinamika.

Nagyon tetszett a rendezésben az intelligencia, a kevesebb több elv. A rendező nem magyarázta túl a dolgokat, nem könnyíti meg a dolgunkat, sose tudjuk, mi a valóság,  mi a képzelet. Szimbólumokat, elejtett utalásokat ad csak, bízik a nézőben, hogy meg fogja érteni. Vagy talál magának értelmezést.

Nevezhetném a filmet thrillernek, lélektani drámának, táncfilmnek. Ehelyett én inkább csak megemelem a képzeletbeli kalapomat Darren Aronofsky rendező és Natalie Portman előtt.

2011. február 9., szerda