Kazuo Ishiguro: Ne engedj el

Szívfájdítóan melankolikus, és filozofikus regény a Ne engedj el.

Valahol, valamikor embereket klónoznak azért, hogy szervdonorok legyenek. Az így "született" gyerekek bentlakásos iskolában nevelkednek, és sorsukról fokozatosan szereznek tudomást.
A mesélő, Kathy szemszögéből ismerjük meg a történetüket, és az író és fordító bravúrossága, hogy a regény olyan közvetlen nyelven íródott, mintha Kathy ott ülne velünk szemben egy fotelban, és mesélne. 
A történet egy baráti-szerelmi háromszögre van felfűzve, Tommy, Ruth és Kathy nagyon aprólékosan kidolgozott jellemek. Kathy mesél nekünk a barátairól, az iskoláról, az egész életükről. A történet legtöbbször ugrál az évek között. Sokáig nem tudjuk meg, hogy a főszereplők nem átlagos emberek, hiszen ugyanolyanok, mint bármelyik bentlakásos iskola diákjai. Csínyeket követnek el, kíváncsiak, fociznak, összebújva kuncognak.
Épp ezért, végig ott lebeg a kérdés, amit az író nem tesz fel, és nem válaszol meg, de ott dobol a fejünkben: van-e ezeknek a fiataloknak lelkük? Éreznek-e valódi szerelmet, vagy csak testi gerjedelmet?
Ha klónozták őket, akkor vajon ugyanolyanok a reakcióik, mint azoknak, akiknek a génjeiket magukban hordozzák?
Pont attól jó a regény, hogy nem ad válaszokat. Nekünk viszont, olvasóknak lesznek kérdéseink, amelyekre nekünk kell megtalálni a feleletet, vagy legalábbis meg kell próbálnunk, ha igazán embernek akarjuk érezni magunkat.
Sallangmentes és katartikus olvasmány.

A könyvből készült film trailere:


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Budapest Bár koncert

39 kulcs