2012. január 26., csütörtök

Suzanne Collins: A kiválasztott

Akit érdekel ez a trilógia, az talán emlékszik, milyen lelkesen írtam az első kötetről. Valóban nagyon nagy élmény volt  az Éhezők viadala. A Futótűz már sajnos nem ütötte meg az első könyv kerekségét, és dinamizmusát, és sajnos a szokásos trilógia-betegség ezt a sorozatot is elérte, a harmadik kötet igen gyengére sikerült.

Ami azért így ebben a formába nem teljesen igaz. Mert az utolsó oldalakat végigsírtam, és nem azért mert sziruposan meghatódtam, hanem mert olyan egyszerűen, sallangmentesen írt az írónő az Életről, Halálról, és Háborúról, hogy nagyon mélyen megrendültem. Mondhatom azt is, hogy megrázott.

Viszont a könyv eleje annyira rossz volt, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy dühösen visszavigyem a könyvtárba. Ekkor olvastam el a Pozsonyi pagony honlapján Turai Juli kritikáját, aki meggyőzött arról, hogy folytassam.
Azt írta, hogy a könyv nem jó, de a 300. oldalon történik valami, amitől az utána következő rész erkölcsi kérdésekkel lesz tele. Így hát kitartottam, és nem bántam meg.
Sajnáltam, hogy annyi háborús részlet volt a könyvben. Túl sok volt a szereplő, kevés volt az árnyalás, a leírások nem voltak plasztikusak, számomra a nagy része csak szavak halmaza volt, amihez nem társult belső kép. Őszintén szólva, sajnos zagyva volt.

Aztán a végén, amikor Katniss testileg és lelkileg is megtörik, akkor végre visszajön az a nyelvezet, ami az első részben nagyon tetszett. Lesznek kérdéseim, elgondolkodtat a világról, amiben élünk. Miért is vannak a háborúk? Mennyit bír szenvedni egy ember? Regenerálódhat-e az, aki minden borzalmat megélt. Ha igen, mi segíthet ebben?
Ilyen kérdéseket vetett fel nekem a regény, de szerintem ahány olvasó, annyi gondolat merül fel a végén.

Örülök, hogy elolvastam, és kíváncsian várom a filmet, amit az első részből forgattak.