2012. április 24., kedd

Egy kártya mind felett…





Elektronikus diákigazolványt vezetnek be idén Magyarországon. Próbáltam utánanézni, hogy ez miért is jó, de sajnos nem találtam erre választ.

A jövőben elvileg összesen egy kártya lesz majd mindenkinek a birtokában, ami egyszerre útlevél, jogosítvány, személyi és lakcímkártya. Ennek első lépése az e-diák bevezetése, ami RFID chippel működik, remélem nem akad majd össze a Szabó Ervin Könyvtárban bevezetett önkölcsönzés RFID chipjeivel.

Igénylése sem egyszerű, először a Hivatalba kell menni fotózkodni, aztán a tanintézménynél kell a kártyszámmal jelentkezni, és ott kel kifizetni az 1400 Ft-ot.

„A csippel ellátott e-diáknak számos előnye van. Helyettesítheti a naplót vagy az ellenőrzőt, és beléptetőrendszerek kialakítására is alkalmas, így a tervek szerint a BKV járatain 2014-ben bevezetésre kerülő elektronikus jegy- és bérletrendszer be is beilleszthető lenne – mondta Vetési Iván, a renszer koncepciójának kidolgozásáért és megvalósításáért felelős miniszteri biztos. Emellett kiválthatja a könyvtári olvasójegyeket, és gazdasági szereplők bevonásával akár számos kedvezmény igénybevételére is lehetne használni.” Írja az Index.


Nos én nehezen tudok elképzelni ma Magyarországon egy átlagos általános vagy akár középiskolát, ahol RFID eszközös ellenőrzőt vezetnek be, de ha megvalósul, hurrá.





Ezeken a weboldalakon tudsz érdeklődni az új diákról:
http://www.diakigazolvany.hu/
http://e-dig.kir.hu/

2012. április 23., hétfő

Sas-hegyi Látogatóközpont

Gyíkokat látni máshol is lehet, de budapesti körpanorával csak a Sas-hegyen.
A látogatóközpont egyszerűen megközelíthető a nyolcas busszal, és egy szép kis utcán 200 métert sétálva meg is érkezünk Budapest egyik legmagasabb pontjára.

A buszról leszállva már éreztük az orgonaillatot, a tavaszi levegőt, ami átmossa a tüdönket, és meghozza ajó kedvünket.
Azért mentünk vasárnap a Sas-hegyre, mert állatbemutatót ígértek, és nagyon kíváncsi voltam, milyen állatokat láthatunk testközelben.
Hát ennyire jó kis programra nem számítottam. Gőgös Zsuzsanna hozta el állatait, aki utazó bemutatókkal járja az országot. Olyan állatokat mutatott be, akik itt élnek velünk a városban. Rendkívül jó humorral, és szeretettel beszélt az állatokról, és olyan dolgokat tudtam meg a görényről például, amit még soha nem hallottam.
Hozott gumicukor egeret, akik még olyan picik voltak, hogy rózsaszínűek voltak, megforgatta a patkányt, akinek farka propellerként kezdett forogni. Láthattunk egy négy hetes borzkölyköt, és még egy rókával is megismerkedtünk.

A sok élmény után jól esett körbesétálni a hegyen, ahol egyik oldalon a Kelenföldi pályaudvar látszik, másik oldalon a Budai Vár, és azt számolni, melyikünk lát több gyíkot.
A főépületben pedig megnézhettünk egy mini-kiállítást a Sas-hegy flórájáról és faunájáról.
Remek tavaszi vasárnapi program!

Monte Cristo grófja - musical a RAM Colosseumban

Nem vágytam a RAM Colosseumba. A reklámjai alapján nekem túl harsánynak tűnt, olyan helynek, ahol a hatásvadászat fontosabb az igényességnél. Aztán valaki meglepett egy jeggyel a Monte Cristo grófjára, és miután azt láttam, szeretnék elmenni az összes előadásra, amiben szerepel az Experidance csapata.

A hely maga, egy kis oázis a 13. kerületi lakótelep dzsungelében. Az intelligensen, izgalmasan megtervezett épület nagyon sok zöld felülettel, hatalmas üvegablakokkal kellemes érzetet kelt a színházba járókban. Még a szemben lévő kis piszkos közértes bácsi is örülhet a RAM jelenlétének, mert amikor megvettük nála a Traubit, úgy búcsúzott, hogy jó szórakozást.

A Monte Cristo grófja pedig hatalmas élmény volt. Adva van a történet, ami milliók kedvence, méltán az egyik legnépszerűbb Dumas regény. Ehhez jött hozzá Szomor György zenéje és énekhangja, mindkettő lenyűgöző volt. Az Experidance táncosai pedig Román Sándor koreográfiájával gazdagították a darabot.
Jelen volt az előadásban a humor, a dráma, a zene.

Diákkoromban legtöbb szabadidőmet a Rockszínházban töltöttem, és azóta is vadászom a jó musicaleket. Legtöbbször azonban azt tapasztalom, hogy az énekesek hamisan énekelnek, a látványra helyezik a hangsúlyt az érzékenység rovására.

Itt végre olyan előadást kaptam, ahol a színészek csodálatosan és biztosan énekeltek, a rendező remekül megtalálta a történet kiemelkedő pontjait, nem lett érzelgős, viszont a dalok legtöbbje megrázott érzelmileg.


Igazi színház volt ez, könnyed műfajban egy komoly dráma volt a színpadon, és a közönség a végén állva hálálta meg az élményt. Aki szereti a Monte Cristo grófját, és bírja a jó musicalt, annak szívből ajánlom a darabot. Remélem több RAM Colosseumos előadásról is beszámolhatok majd.

2012. április 10., kedd

Költészet napjára

Szánjunk néha időt a versekre.
Megmelegítik a szívünket, előhozzák lelkünk legmélyéről azt a lényeget, ami a mindennapok fölé emel, ami szép, és örök. Hajtsunk fejet a nagy költők előtt, akik képesek megpendíteni azt az énünket, aki szomjazza a harmóniát, a katarzist, a ráébredést a valódi lényegre.

Álljon itt egy példa hatalmas vers-gazdagságunkból.

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csendből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra."
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő,
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és görönyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

(1933)