2012. november 14., szerda

Robert Williams: Luke és Jon

Őszinte, és lelkileg súlyos olvasmány ez a rövid könyv.

Luke édesanyja mániás depressziós volt, így nevelte Luke-ot. Egy nap azonban autójával egy kamionnak csapódott és elment örökre. Luke apja a tragédia után a whisky adta ürességhez menekül, a fiú pedig a festéshez.
Apa és fia új városba költöznek, mert nem tudják fenntartani korábbi házukat. Az eldugott kisvárosban megismerkednek Jonnal, aki szintén árva, nagyszülei nevelik. A két fura, különc fiú összebarátkozik ezen a szélfútta tájon.
Szomorú a történet, szomorú a táj, és megrendítően, gyomorrázósan szikár Luke vallomása.
Az ő szemszögén keresztül éljük át, ami történik, vagy történt a múltban. A fejezetek ugrálnak az időben, de mindennek van helye a történetben, és újabb réteget hámoz le a fiúk sorsáról.

A regény nem szirupos, valódi, életszerű  érzelmekkel van tele. Éppen ezzel éri el azt a hatást, hogy néha üvöltött bennem a részvét.
A regény szól a gyászmunkáról, hogy milyen lehet egy mániás depressziós nővel élni, arról, hogy néha sorsszerű, hogy segítenünk kell valakin, akkor is, ha ettől nem mindig érezzük magunk a felhők felett a boldogságtól.

Az ilyen regényekért érdemes olvasni. Ha szeretnénk többek lenni...