2014. augusztus 13., szerda

Egy angol nyaralás története

Angliáról manapság két dolog jut eszébe az embereknek. A sok magyar, aki ott szeretne boldogulni, vagy egy londoni hosszú hétvége egy fapadossal.

Mi egy harmadik ok miatt utaztunk oda. 20 éve jártam Devonban, és azóta visszavágyom oda. Leültem a gép elé, és Interneten leszerveztem magunknak egy családi fly and drive utat. Segítségemre volt a TripAdvisor, a Booking.com, a GoogleMaps Streetview funkciója, a reviewk éjszakai olvasgatása. Ezek segítségével bátran állíthatom, hogy utazási irodákat megszégyenítő szuper utat szerveztem.

Nagyon korán, hatkor indult a repülőnk, így kicsit félkómásan vettük át az autónkat a Stansted repülőterén. GPS bevetve, irány Bath. Arra számítottunk, hogy kiérünk a városból, és valahol megállunk kávézni. Ehelyett egyik autópályáról tértünk át a másikra, már majdnem két órája utaztunk, de dugóból dugóba kerültünk, olyan érzésünk volt, hogy körbe körbe autózunk, pihenő sehol. Amikor elolvastuk a pálya szélén álló “Fáradt? Miért nem pihen egy kicsit?” feliratú táblát, hangosan felnevettünk a tehetetlenségtől és a fáradtságtól. Szerencsére ez a tábla tényleg egy pihenőhelyre hívta fel a figyelmünket, pár perc múlva Costa kávét szürcsölgetve élveztük a koffein jótékony hatását.
Vissza a kocsiba, még másfél óra, és letértünk az autópályáról. Ekkor kezdtem érezni, hogy Angliában vagyunk, mert végre épületeket, embereket, piros telefon fülkéket láttam. (Legtöbbjük mini könyvtárnak volt berendezve)
Bath-t sajnálom, mert nem tudtam élvezni. Gyönyörű város, tele utcazenésszel, latinos pörgés, viktoriánus környezetben. Viszont annyira álmosak, törődöttek voltunk, hogy utólag beláttuk, azonnal a szállásra kellett volna hajtanunk.
A blagdoni szállást nagyon nehezen leltük meg, persze mert Blagdonban kerestük, és nem Rickfordban. Egy nagyon kedves, segítőkész öregember igazított útba bennünket, és végre megérkeztünk. A szívem facsarodott attól a nyugalomtól, ami ott talált bennünket. A ház bevakolatlan egyszerűséggel állt az út mellett, előtte folyt a patak. A szobák egyszerűen voltak berendezve, egy tálcán a teázás kellékei, mennyei érzés volt meginni egy csésze teát narancsos kekszet majszolva hozzá.
Még egy esti séta belefért a környéken. Békésen legelésző tehenek, pub előtt iszogató családok, a gyerekek a patak felett lengenek egy kötélen. Nyugalom, béke. Ezért jöttünk, ezt kerestem!

Másnap elindultunk Longleatbe, ami a Tripadvisor szerint az egyik legjobb hely a környéken. Longleat egy főúri otthon, tiszta Downton Abbey. Valamikor régen az akkori tulajdonos megszorult anyagilag, az ő ötlete volt, hogy nyissák meg a házat a nyilvánosság előtt. A hatalmas birtokon pedig létrehoztak először csak egy szafari parkot, majd egy egész kalandparkot. A hely tényleg csodálatos, mindenképpen megéri a belépőt! Ez a nap még esős volt, kaptunk jó néhány zuhét, de Angliára készültünk, nem lepett meg bennünket a dolog, felkészültek voltunk.
Mit is lehet látni Longleatban? Elsőként is a szafari. Mi a bérelt autónkat nem mertük bevinni, féltettük az állatoktól… A buszozást választottuk, emeleten ültünk természetesen!
A majmok voltak a legviccesebbek, felugráltak az autókra, egy pick-upon hatan utaztak. A kijáratnál a kapura voltak aggatva a tárgyak, amiket letörtek, leloptak az autókról, felnik, antennák….Jó döntés volt a busz.


Majd megnéztük a kastélyt, gyönyörű! Aztán irány a labirintus, ez Európa egyik legnagyobb sövénylabirintusa. Hárman háromfelé indultunk, de bavallom, én egy kis idő után bepánikoltam. Igazi labirintus volt, az eltévedős fajtából. Félelmetes élmény volt elveszve lenni. Egy kilátón kikukucskáltam, próbáltam memorizálni a kivezető utat, de esélyem sem volt. Végül családi segítséggel kivezettük egymást, katartikusan jó volt újra együtt lenni.
Utána vonatoztunk a kisvasúttal, hajóztunk a tavon, miközben mellettünk ugráltak a fókák. Volt még hatalmas játszótér, rájasimogató, klassz tükörlabirintus. Zárásig ott voltunk, szuper napunk volt.

Következő nap utaztunk újra, továbbálltunk az angol riviérára. Torquayben megálltunk nézelődni. Azonnal kellett vennünk egy rákászhálót, hiszen mindenki rákokat fog (nekünk ott nem sikerült), házi karamellát, (eszementül finom.) Bámultuk a pálmafákat, az óriáskereket, a hosszú mólót, a felnyíló hidat, a halászhajókat. Tengerparti üdülőhely volt, nem vitás, mégis hiányzott belőle a hőség, a csobbanás. Túl sokan voltak az utcán, a boltokban, déli országokban ilyenkor a parton aszalódnak az emberek. Hangulatos, különleges hely volt.
Később tovább indultunk Paingtonba, egy kisebb tengerparti városkába. A Two Beaches Hotel is felülmúlta az elképzeléseinket. Kávéval, teával fogadtak, gyönyörűen faragott sakktábla várta a játékosokat a süppedős kanapés társalgóban. A házban cicák, nyuszik fogadták szívesen a simogató kezeket.
Kora este irány a parti sétány. Hol volt ez a zaj és csillogás a blagdoni legelésző tehenekhez képest. Nyerőgép falvára érkeztünk. De komolyan. Játszótér, vurstli, játékautomaták, zene, ricsaj. Első utunk a tengerhez vezetett, próbáltam kagylókat szedni (nem volt), halat fogni hálóval (nem volt) Jött viszont az elmaradhatatlan eső, ültünk a parton az esernyő alatt. Vicces volt. A tenger egyébként jéghideg. Tehát nem is feltétlenül a levegő hőmérséklete tartott vissza a fürdőzéstől, hanem a kelta tenger jegessége.
Kicsit játszottunk mi is a játékteremben. Kipróbáltuk milyen kis gyümölcsmintás tálkával sétálgatni, ami teli van kétpennysekkel, és dobálgattuk lelkesen, hátha csurran cseppen egy cukorka. Elkapott bennünket is a játékszenvedély, sok édességgel és egy plüss minionnal távoztunk

Paington után tovább utaztunk Lyntonba. Ez a kisváros az Exmoor nemzeti park szívében van, ahol a Lyn folyó belefolyik az óceánba. Ahogy haladtunk a zöld dombok között, hihetetlen volt, hogy valahol ott rejtőzik a tenger. Dombok, birkák, kék ég pamacs felhőkkel, kanyargó út. És az út végén Lynton. A városka, ami rabul ejtette a szívemet, és beleköltözött agyam egy kis eldugott zugába, hogy majd ha nyugdíjas leszek, odaköltözöm. Lássuk miért. Láthatóan mindenki ismer mindenkit, alig pár utcácska a város. Az ott lakók köszönnek az idegeneknek az utcán, és kedvesen rájuk mosolyognak. A templomban jó minőségű, felajánlott könyvek között lehetett válogatni, 50 cent megajánlott adományért. A templomkertben két padról lehet nézni az odalent hullámzó óceánt. A 100 éves épületben lévő moziban kedves, öreg nénik önkéntes alapon jegyet árulnak, és segítenek kiválasztani a legjobb helyet. A városházán működő használt könyv bolt telis tele van jó könyvekkel, harmadáron, mint az eredeti. A szállásunk csodás volt, közel mindenhez, a reggeli fenséges. A ház tele volt könyvektől roskadozó polcokkal, tyúkok a külső részen, kedves, beszédes házinéni. Mi voltunk az első magyar vendégei, megtanítottuk magyarul köszönni.

 A város szélétől indul a Valley of rocks elnevezésű séta-út, ami a sziklák peremén fut az óceán szélén. Szó szerint bennem rekedt a szó, amikor ott sétáltunk, hozzátapadva a sziklához, miközben hívogatott a tág horizont. 

Lynton ikervárosa Lynmouth , ahová vagy a meredek sétaúton lehet lemenni, vagy a sziklák közé vájt 1820-ban épített siklóval puhán leereszkedni.
 
Itt az árapály nagyjából 4-5 méteres, a hajók néha az öböl fenekén csücsülnek. 

Devon megye egyik legjobb fish and chipsét lehet majszolgatni a parton, miközben a sirályok lassú oldallépésekkel lesik a lepottyanó falatot. A visszavonuló dagály után a sziklák közötti tengerfoltokban rákok ragadnak, kis medúzák, kőhöz tapadó csalánozók. Miközben figyeltük az életmódjukat, táplálkozásukat úgy éreztem magam, mint egy felfedező. Este kipróbáltuk a golfot, nagyon jókat nevettünk magunkon, és felfedeztük, hogy ez a sport egész klassz és szórakoztató.
A Lyn folyó mentén, erdei sétával érhető el a Watersmeet teaház. A nyugalom szigete ez a hely, devoni cream teával, ami a clotted creamtől különleges. Gondoltam, hogy finom lesz, de az asztalok mellett csipegető énekesmadarak, a sziklákon ugráló folyó, és a fák enyhet adó árnyéka olyan pluszt adtak az eperdzsemhez, amitől számomra ez az egyik csúcs gasztronómiai élmény volt Angliában.

Egyik délután Ilfracombe-ba készültünk kirándulni, és mikor ezt elmeséltük a szállásadónknak, lebeszélt róla, hogy csalódás lenne. Menjünk inkább Woolacombe-ba, jó idő van, és “ott jó a beach”. Mivel Paingtonban már láttuk, milyen az angol strand, kicsit szkeptikusan indultunk a beachre, de amikor megérkeztünk, leesett az állam. És ez most nem szófordulat. Széles, homokos strand várt bennünket, napernyőkkel, fürdőruhás (!) emberekkel. Messziról csak az volt fura, hogy a vízben az emberek nem szétszóródva pancsikoltak, hanem egy széles embercsíkként helyezkedett el mindenki. Közelebb érve fényt derült rejtélyre, mindenki hullámlovagolt. Deszkán, vagy anélkül várták a majdnem embermagas hullámokat, hogy azok hátán suhanjanak, ússzanak. Minden egyes hullám olyan volt, mintha az óceán belém lehelné a lelkét, erős szelet hozott magával, amely olyan kristálytiszta volt és hűvös. Soha nem éreztem ilyet, mintha valami átmosta volna a tüdőmet. A dagály rohamosan nőtt, tíz percenként vittük hátrébb a cuccunkat, mindig azt hittük, többet már nem kell költözködnünk, de a tenger kifogott rajtunk. Sokan homokból építettek erődítményeket a közelgő hullámok ellen, de mindig a természet nyert. Jó délután volt, örökké hálás leszek a tanácsért.

Mikor elbúcsúztunk Lyntontól a szívem sajgott, és semmi kedvem nem volt a négy órás úthoz Londonig, amiből aztán hat óra lett a fővárosi dugók miatt. Talán ezért nem tetszett nekem London, túl nagy volt a kontraszt. London túlzsúfolt, piszkos, kaotikus, büdös. Devon pedig rendezett volt, tiszta, szellős. Másnapra már kicsit jobban megszoktam a londoni pörgést, de a szokatlan hőség és az óriási tömeg továbbra sem tette a kedvenc városommá. Nagyon tetszett a Portobello Road Notting Hillben, a Hyde park, de a múzeumokba sajnos a tömeg miatt nem mentünk be. Talán egy tavaszi vagy őszi hétvégén még visszatérünk Londonba múzeumokat látogatni, meg felkeresni a Doctor Who ajándék shopot, egy nap kevés volt felfedezni ezt a 7 millió lakosú várost .

Csodás hét volt, és most már másképp fogok Agatha Christie-t, Jane Austent vagy Doyle-t  olvasni, mert jártam azokon a helyszíneken, beszéltem azokkal az emberekkel, akik ott élnek, és közelebb jöttek hozzám egy lépéssel, ismerőseim lettek.

Nincsenek megjegyzések: