2015. szeptember 28., hétfő

Az idő jóságos és egyszersmind könyörtelen. - Andri Snær Magnason: Időláda


Az Időláda nehezen behatárolható könyv. Gyermekregény? Ifjúsági könyv? Szépirodalom? Azt gondolom, mindhárom.
A történet a történetben ősi műfaj, és itt különösen jól működik. Belecseppenünk egy modern, mai világba, ahol a kitörő gazdasági válság elől az emberek időládákba vonulnak, mintegy hibernálják magukat, hogy csak akkor ébredjenek fel, amikor jobb idők jönnek. Itt a csodát, a fantasztikumot a tudomány adja, sci-fiként kezdjük el olvasni a történetet. Az író nem fecsérli az időnket hosszú bevezetéssel, a helyzet részletes ismertetésével, belecsap a közepébe, és ettől olyan érzésünk van, hogy beleléptünk egy olyan történetbe, ami ténylegesen zajlik valahol, és az újságban olvasunk róla. Amikor a kisfiú kilép a lábából, láthatóan több évtized telt el. Ott találjuk magunkat egy erdővel borított városban, a kanapéról felrebbenő őzbak, amit gyönyörű borítóról már ismerhetünk, jól érzékelteti az új élet minőségét.
Ekkor indul a másik történet. Ahol nem a tudomány adja a fantasztikumot, hanem a mesei csoda. Ilyen tökéletes mese-mixet régen kaptam. Hófehérke, Hamupipőke, Csipkerózsika, Aladdin keveredik Obszidiána meséjében, és még számos apró elemet emel át az író a Grimmektől, és a tágas meseirodalomból. Olyan kecsességgel, természetességgel tette ezt, hogy engem bőven meggyőzött, hogy ez a történet a Történetek története, a mesék eredete, minden fabula innen származik.
A regény alapvető filozófiai kérdésfelvetése gyereknek és felnőttnek egyaránt érdekes, és elgondolkodtató. Ha meg tudnánk állítani az időt, és átugorhatnánk az idő folyásának kellemetlen szakaszait, érdemes lenne-e megtenni. A válasz természetesen nem, de az ügyes történetszövésnek köszönhetően ebben azért néha elbizonytalanodunk.
A regényben megjelenik a féltékenység, a kapzsiság, a hamis próféták, a kegyetlenség.
A király, a hatalom szimbóluma, minden hibát elkövet, amit uralkodóként el lehet. Saját dühe miatt leigázza a világot, az ajándékot halállal jutalmazza, lányát hamis szeretetből üvegkoporsóba zárja, és magát is abba a hitbe ringatja, hogy cselekedetei helyesek. Félelmetes volt olvasni erről a típusról, hiszen Dímon király itt jár köztünk. Nap, mint nap találkozhatunk vele az életben. Segédei is mai figurák, Exel, aki mindent kiszámol, és mindenben csak a számokat látja, még neve is egy adatokat kezelő szoftvert idézi. Ő az, aki által a statisztika az emberség fölé kerekedik. Igüll, aki kihasználja az emberek hiszékenységét, aki állítja, hogy Obszidiána az istenek üzenetét közvetíti, és ezért hatalmas adományokat szed. A nép, pedig csodában reménykedve, és félve az istenek nem létező haragjától, birka módra sorban áll, és hordja az adományokat az üvegkoporsóhoz.

Ahogy halad előre a történet, és Obszidiána meséjéből kikukkantunk a mai világba, lassan kiderül, hogy a mesei csoda átszűrődik a tudományosba, ettől a gyakorlott fantasztikus irodalomolvasó jól elbizonytalanodik, kicsit kizökkenti ez a tény az olvasói pozícióból. Olyan érzésem volt, mintha az író közben mosolyogna rajtam, hogy fricskát nyomott az orrom alá.
A regény mondanivalója, hogy az élet akkor teljes, ha ugyanúgy megéljük a rossz oldalát, mint a jó oldalát. Számomra ilyen egyszerű, és felszínesen ezt már Adam Sandler átadta a Távkapcs című filmben. Hogy miért éri meg elolvasni mégis a regényt? Mert csodaszép a nyelvezete, amiért külön gratuláció jár a fordítónak Patat Bencének. Egyszerű, közérthető mondatok követik egymást, úgy összefűzve, mint egy sűrű szövésű pókháló, de közben olyan magvasak, hogy érdemes néha megállni, és ízlelgetni őket.

A könyv vége sajnos nem méltó a regény egészéhez. Logikai hibákkal teli, elkapkodott, amit nagyon sajnáltam. Talán ehhez a történethez nem illett a „minden jó, ha jó a vége” típusú befejezés, felnőttként kidolgozottabb, komorabb végkifejletet vártam volna. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy fontos és jó könyv az Időláda, megmozgatott, és sok szempontból felrázott.

Nincsenek megjegyzések: