2016. április 24., vasárnap

Jane Teller a XXIII. Nemzetközi Könyvfesztiválon

Bevallom nagy rajongója vagyok a Semmi című könyvnek. Miután először elolvastam, két órán keresztül nem tudtam megszólalni. Az az érdekes, hogy egy könyv volt még rám ilyen hatással, és az Szabó Magda Ajtó című regénye volt. Így fura véletlen, hogy az idei könyvfesztiválon a Szabó Magda teremben láthattam Jane Tellert. Szerintem ez a két írónő nagyon kedvelte volna egymást, ha lett volna alkalmuk találkozni.


Az írónő magasabb és vékonyabb, mint azt a borítókon megjelent képek alapján képzeltem. Harmonikus, határozott a kisugárzása, komolyan veszi e kérdéseket, nem keni el a válaszokat általánosságok pufogtatásával. Ahogy dánul mesél, olyan, mintha egy régi misztikus szertartás szövegét kántálná. Megnyugtató és izgalmas hallgatni. Csobánka Zsuzsa nagyon jó választás beszélgetőpartnernek, hiszen tanárként hat osztállyal dolgozta már fel a regényt, alaposan a mélyére ásott.

Jane Teller elmondja, hogy a történet megírásával a célja nem a provokáció volt. Könyvében jóval kevesebb az erőszak, mint a fiatalok körében olyan népszerű vámpíros regényekben. A kezdeti nehézségek után elégtételt jelent neki, hogy olyan sok nyelvre lefordították, és oly sok országban lett népszerű a Semmi.  Mindannyiunk fejében él egy Pierre Anton, aki kételkedik, neki is elsősorban kérdései voltak írás közben, nem válaszai. Életünk nagy részében nem egy fa tetején ülünk, nem távolról szemléljük az életet, hanem közeli perspektívából, így kevesebbszer merülnek fel bennünk a nagy kérdések, mi értelme ennek az egésznek. A végső konklúzió, amit csak közelről láthatunk, hogy micsoda öröm létezni, és mindennek van jelentősége, értelme az életünkben. A legnagyobb baj manapság, hogy kívülről éljük az életünket. A társadalmi konvenciókhoz alkalmazkodunk, nem a saját normáinkhoz, még akkor is, ha felmerül bennünk, hogy mi értelme bizonyos szabályoknak. Nem hallgatunk a belső hangunkra, nem élünk ön-azonosan, hanem az elvárásoknak akarunk megfelelni. Így nem találkozunk saját magunkkal.

Az írónő bevándorló saját hazájában, édesanyja osztrák, édesapja német származású. Anyukája háborús gyerekként pszichés betegségekkel küzdött, így neki már 5-6 éves korától  mindenre egyedül kellett megtalálnia a választ. Ezért is rémíti meg nagyon, hogy a ma embere mennyire együtt képes mozogni a tömeggel, és megkérdőjelezhetetlenül elfogadja a sokaság által szajkózott válaszokat, anélkül hogy ez a saját belső választása lenne. Szerinte mindenkinek át kell lépnie a saját határait, hogy tudja, hol is vannak azok. És hallgatnunk kell a belső iránytűnkre, ami tudja, mi az a határ, amivel még nem sértünk másokat. Szomorú, hogy vannak ma olyan egyének, és csoportok, akiknél ez az iránytű teljességgel hiányzik, és nem zavarja, ha a mások életébe gázol.

A Ha háború lenne nálunk című kötetét minden országban ahol kiadták, az adott országra szabták. Érdemes elolvasni, mert az aktualitása nemhogy csökken, hanem egyre inkább növekszik. Hiba azt hinni, hogy biztonságban vagyunk, a mai világban bárhol történhet katasztrófa, háború. A könyv azt mutatja be, milyen lehet, ha a feje tetejére áll az eddig biztonságosnak hitt világ. Az előítéletekkel szemben fontos az, hogy az embertársaink elsősorban egyének, és nem egy csoport tagjai. Ha szemben ül veled valaki, elsősorban az a fontos, milyen ember ő. Vicces, kedves, melankolikus? Nem az, hogy milyen vallási, vagy etnikai csoport tagja. A cselekedetek, és ne a külső alapján ítéljünk. Ez az irodalom egyik feladata, hiszen a művek elsősorban egyéni sorsokat mutatnak be, azon keresztül láttatják a világot, és az adhat egy alapot ahhoz, hogy mi is így tekintsünk másokra. 
24 éves korától Teller Afrikában töltött néhány évet az ENSZ munkatársaként. Európaiként elsődleges volt számára a hatékony munkavégzés, míg helyi kollégái azzal kezdték, mi újság a gyerekkel, a kutyával, hogy van a beteg édesanya. Afrikában az ember, és az élet a fontos, minden más csak azután jön. Nagyon sokat tanult ebből a nézőpontból. Belátta, mennyire igazuk van fekete kontinens lakóinak.

Meglepetésként a Budapest Bábszínház két színésze mutatta be Tellernek a Semmi két szereplőjét, Pierre Anton és Agnes bábját. Az író láthatóan meghatódott, hogy egy karakter, aki az ő fejében született, fizikai formát öltött, és tovább éli az életét. 

Az elhangzott gondolatok mélyen megérintettek, és azt gondolom, viszem őket tovább az életemben. Köszönöm a Scolar kiadónak, hogy megteremtette ezt az alkalmat, nagy élmény volt! 




Nincsenek megjegyzések: