2016. április 24., vasárnap

Jane Teller a XXIII. Nemzetközi Könyvfesztiválon

Bevallom nagy rajongója vagyok a Semmi című könyvnek. Miután először elolvastam, két órán keresztül nem tudtam megszólalni. Az az érdekes, hogy egy könyv volt még rám ilyen hatással, és az Szabó Magda Ajtó című regénye volt. Így fura véletlen, hogy az idei könyvfesztiválon a Szabó Magda teremben láthattam Jane Tellert. Szerintem ez a két írónő nagyon kedvelte volna egymást, ha lett volna alkalmuk találkozni.


Az írónő magasabb és vékonyabb, mint azt a borítókon megjelent képek alapján képzeltem. Harmonikus, határozott a kisugárzása, komolyan veszi e kérdéseket, nem keni el a válaszokat általánosságok pufogtatásával. Ahogy dánul mesél, olyan, mintha egy régi misztikus szertartás szövegét kántálná. Megnyugtató és izgalmas hallgatni. Csobánka Zsuzsa nagyon jó választás beszélgetőpartnernek, hiszen tanárként hat osztállyal dolgozta már fel a regényt, alaposan a mélyére ásott.

Jane Teller elmondja, hogy a történet megírásával a célja nem a provokáció volt. Könyvében jóval kevesebb az erőszak, mint a fiatalok körében olyan népszerű vámpíros regényekben. A kezdeti nehézségek után elégtételt jelent neki, hogy olyan sok nyelvre lefordították, és oly sok országban lett népszerű a Semmi.  Mindannyiunk fejében él egy Pierre Anton, aki kételkedik, neki is elsősorban kérdései voltak írás közben, nem válaszai. Életünk nagy részében nem egy fa tetején ülünk, nem távolról szemléljük az életet, hanem közeli perspektívából, így kevesebbszer merülnek fel bennünk a nagy kérdések, mi értelme ennek az egésznek. A végső konklúzió, amit csak közelről láthatunk, hogy micsoda öröm létezni, és mindennek van jelentősége, értelme az életünkben. A legnagyobb baj manapság, hogy kívülről éljük az életünket. A társadalmi konvenciókhoz alkalmazkodunk, nem a saját normáinkhoz, még akkor is, ha felmerül bennünk, hogy mi értelme bizonyos szabályoknak. Nem hallgatunk a belső hangunkra, nem élünk ön-azonosan, hanem az elvárásoknak akarunk megfelelni. Így nem találkozunk saját magunkkal.

Az írónő bevándorló saját hazájában, édesanyja osztrák, édesapja német származású. Anyukája háborús gyerekként pszichés betegségekkel küzdött, így neki már 5-6 éves korától  mindenre egyedül kellett megtalálnia a választ. Ezért is rémíti meg nagyon, hogy a ma embere mennyire együtt képes mozogni a tömeggel, és megkérdőjelezhetetlenül elfogadja a sokaság által szajkózott válaszokat, anélkül hogy ez a saját belső választása lenne. Szerinte mindenkinek át kell lépnie a saját határait, hogy tudja, hol is vannak azok. És hallgatnunk kell a belső iránytűnkre, ami tudja, mi az a határ, amivel még nem sértünk másokat. Szomorú, hogy vannak ma olyan egyének, és csoportok, akiknél ez az iránytű teljességgel hiányzik, és nem zavarja, ha a mások életébe gázol.

A Ha háború lenne nálunk című kötetét minden országban ahol kiadták, az adott országra szabták. Érdemes elolvasni, mert az aktualitása nemhogy csökken, hanem egyre inkább növekszik. Hiba azt hinni, hogy biztonságban vagyunk, a mai világban bárhol történhet katasztrófa, háború. A könyv azt mutatja be, milyen lehet, ha a feje tetejére áll az eddig biztonságosnak hitt világ. Az előítéletekkel szemben fontos az, hogy az embertársaink elsősorban egyének, és nem egy csoport tagjai. Ha szemben ül veled valaki, elsősorban az a fontos, milyen ember ő. Vicces, kedves, melankolikus? Nem az, hogy milyen vallási, vagy etnikai csoport tagja. A cselekedetek, és ne a külső alapján ítéljünk. Ez az irodalom egyik feladata, hiszen a művek elsősorban egyéni sorsokat mutatnak be, azon keresztül láttatják a világot, és az adhat egy alapot ahhoz, hogy mi is így tekintsünk másokra. 
24 éves korától Teller Afrikában töltött néhány évet az ENSZ munkatársaként. Európaiként elsődleges volt számára a hatékony munkavégzés, míg helyi kollégái azzal kezdték, mi újság a gyerekkel, a kutyával, hogy van a beteg édesanya. Afrikában az ember, és az élet a fontos, minden más csak azután jön. Nagyon sokat tanult ebből a nézőpontból. Belátta, mennyire igazuk van fekete kontinens lakóinak.

Meglepetésként a Budapest Bábszínház két színésze mutatta be Tellernek a Semmi két szereplőjét, Pierre Anton és Agnes bábját. Az író láthatóan meghatódott, hogy egy karakter, aki az ő fejében született, fizikai formát öltött, és tovább éli az életét. 

Az elhangzott gondolatok mélyen megérintettek, és azt gondolom, viszem őket tovább az életemben. Köszönöm a Scolar kiadónak, hogy megteremtette ezt az alkalmat, nagy élmény volt! 




2016. április 7., csütörtök

Anna Woltz: Black Box

Van-e olyan e sorok olvasói között, aki még soha egy percre sem kukkantott bele egy valóságshow-ba. csak a kíváncsiság kedvéért. Biztosan van ilyen, de azt hiszem kisebbségben vannak. Mert az ember ilyen, érdekli valóság, mindenkit más miatt. Van, akit csak a résztvevők szerelmi viszonyainak alakulása érdekel, van, akit a pszichológiai hatás, van akit a szociológiai üzenet, de van aki csak szimplán szeret kukkolni. 
A Black Box egy fiktív holland valóságshow, melynek 8 gyerek a főszereplője. A műsorkészítők célja az volt, hogy bemutassák az új elharapódzó őrület a Ticket hatását. A  gyerekek által létrehozott azonosítón szerepel az a pontszám amit külső megjelenésben, anyagi javakban, értelemben, egészségben és vonzerőben elértek eddig. Mindenkit az hajt, hogy pontjait magasabb szintre vigye, így a plasztikai sebészeknek, egészséges ételeket gyártó cégeknek megnő a munkája.

A regény egy fiatal tévés szerkesztő szemszögén keresztül mutatja be a történéseket. Jamie 17 éves, és szakértőként került bele a Black Box szerkesztőségébe, mivel ő maga is Ticket-lány.

A regény erénye egyben hátránya is; nem érzem elég kidolgozottnak. Ez abból a szempontból erény, hogy sokkal többet kell hozzátennie az olvasónak. Felül kell vizsgálnia a saját érzéseit, véleményét. Miközben a történet szuggesztív stílusa magával ragad, és szeretnél a végére jutni, közben folyamatosan meg kellene állni, és végiggondolni, mi is történik itt? Hogyan is van most ez itt Magyarországon 2016-ban? Ettől a kettősségtől kialakulhat az olvasóban egy erős feszültség.
Hátrány pedig azért, mert jól van megírva, nagyon súlyos kérdéseket feszeget, és megérdemelte volna, hogy részletgazdagabb legyen.

Milyen kérdésekről is szól ez a regény? Néhányat kiemelek, de ennél jóval többel foglalkozik. Öregkorunkra, mikor tele vagyunk betegséggel bevegyünk-e egy tablettát, amitől csendben elmegyünk? Joga van-e egy utazási irodának azt ajánlani, hogy elvisznek téged oda, ahol meg szeretnél halni, majd koporsóban hazaszállítanak? Ez szép, és nemes gesztus a halálba készülővel,  vagy gyomorforgató üzleti fogás? 
A szépséget mindenáron meg kell szereznünk plasztikai sebészek által? Nem becsapás ez és hazugság magunknak és a világnak?
Milyen helyzetben van joga egy valóságshow szerkesztőjének beavatkozni a műsorba? Meddig kell elmenniük a szereplőknek, hogy valaki berohanjon és megakadályozza azt, ami következne?

Ami nagyon tetszett, az a szereplők hitelessége. Így szerelmes egy 17 éves lány, ilyen egy  rendező, aki a való életet nem látja, de ami a képernyőn zajlik, annak minden rezdülését érzi, egy anya, aki szerkesztőként sem nem bír azon felülemelkedni, hogy gyerekei vannak, és forog a gyomra, amikor a műsor keménnyé válik. És léteznek olyanok is, akiknél fontosabbak az elvek, és kilépnek. Szerettem a szereplőket, mert nem műviek voltak, pedig nagyon kevés eszközt használt az író, hogy bemutassa őket. Azért egy valódi valóságshow készítői ennél biztosan felkészültebbek, engem kicsit zavart, hogy fogalmuk sem volt, mi fog történni, mindent a gyerekekre bíztak.

A könyv befejezése erősen hatott rám. Pedig csak annyi történt, hogy Woltz nem fejezte be a történetet, abbahagyta a tetőponton. Mint Ness a Soha nincs vége című regényben, soha nem derül ki, MI történt valójában. És ez nekem azért volt megdöbbentő, mert tudni akartam a végét. És ezzel rájöttem, hogy hasonlítok a nézőkre, akik a könyv vége felé már 7 millióan voltak. Ez pedig fájdalmas felismerés.

A lájkok, szelfik, instagram világában ez egy fontos könyv, hiszen a regény sok szempontból nem volt fikció. Figyeljünk oda a gyerekeinkre, mert egyedül vannak a digitális világban, és súlyosan befolyásolja az önértékelésüket!